Biedermann Izabella blogja 2.0

Gyógy

2012-02-28T05:47:00.004+01:00

Végre megszabadultam a rögzítéstől, és leírhatatlan, milyen öröm ismét szabadnak lenni. A hazai egészségügy ismét kivívta őszinte csodálatomat, tegnap délelőtt a kezelőorvosom 47 beteget látott el. Mire fél négy tájban bejutottam hozzá (ez még a délelőtti rendelése volt), nagyon fáradt volt, de a humorát legalább nem veszítette el. Azt kérdezte tőlem, ha a ma délelőtti páciensei közül csak ketten jelentik fel, már jó dolgozott, ugye? Mondtam neki, hogy szerintem igen, úgyhogy kicsit kisimult az arca.
A várakozást egyébként békében tűrtem, olvastam vagy 150 oldalt Hamvas levelezéséből, amitől csak megerősödött bennem, hogy Hamvas félig bolond, félig szent ember volt. Az idő többi részét kedvenc egészségügyi elfoglaltságommal, a várakozó emberek megfigyelésével töltöttem. A rendelés törzsközönsége idős nőkből állt (ült, feküdt), akiket kísérőik igyekeztek nyugtatni, mert meglehetősen rosszul tűrték a várakozást. Idős férfiből sokkal kevesebb volt, ők mindannyian kísérő nélkül, egyedül érkeztek. Érdekes. A férfi jobban boldogul, ha törött a lába?
A fiatalabb korosztályt nőkből csak ketten képviseltük, én a kicsit fiatalabbat, a mellettem ülő lány a sokkal fiatalabbat. Korcsolyázás közben törte el a karját. Fiatal(abb) férfiból azonban megint akadt beteg szép számmal, igaz, őket legtöbbször valami sportsérülés, motorbaleset satöbbi érte. A dolognak az a bája, hogy ilyenkor - életkorom ellenére - a fiatalabb korosztályba sorolódom, és alkalmam nyílik olyan fiatalemberekkel is elbeszélgetni, akikkel egyébként aligha. Nagyon tanulságos tud lenni az ilyesmi.
A kezem sajnos, szabadsága ellenére, még nem mozog rendesen, és most megint nagyon fáj is. (Vonhatnék társadalmi párhuzamokat, de minek.) El kell járnom gyógytornára, aztán megint vissza a kis doktornőhöz, aki azt mondta, majd kitalálunk valamit. Hogy ezen mit értett pontosan, nem tudom, de nem is érdekel. Legközelebb viszont Rejtőt és uzsonnát is viszek a biztonság kedvéért egy ilyen kis röpke délelőtti találkára.

Az enyém

2012-02-27T08:35:00.001+01:00

Milyen csoda és milyen semmi az élet. Na jó, nem én vagyok ilyen filozofikus, filmeket néztem szombaton és vasárnap. Egész héten nem volt kedvem, aztán szombaton megnéztünk egy szíjájés, globális összeesküvőset a moziban. Az ilyesmit jobb moziban nézni. Tetszett, a rendezőtől nem láttam még semmit, de a két főszereplőt kedvelem, különösen Ryan Reynoldsot, de Denzel Washingtonnak meg jót tesz az idő múlása, ebben a filmben többször használta az arcizmait. Jó volt na, sokat lőttek benne ugyan, de volt benne fordulat, meg bölcsesség. Egyébként meg mindegy, már nem akarok kém lenni, a végén úgyis lelövik az embert.

Mire hazaértünk, már elkezdődött az m1-en, azt hiszem, A mások élete. Ott ragadtunk a képernyő előtt, pedig már nagyon fáradt voltam. Persze kitalált történet, a szereplők is kicsit karikírozottak, hogy a jóságos megfigyelőtiszt, meg a szívében tiszta író, meg ... na a nő, az már érdekesebb figura volt, de azt meg utáltam. Így működik az ember szíve. Hogy tudja, hogy a való életben alig-alig akad tiszta jóság, de a filmben arra bukik, az emberit meg megveti. A nőt, aki saját érvényesülése miatt elárulja a szerelmét. Még akkor sem tudtam sajnálni, amikor meghalt.
Különben a film1983-ban játszódik Kelet-Berlinben. Nagytesót kellene megkérdezni erről, ő a szakértő, hogy tényleg ilyen teljes körűen megfigyelték az embereket vajon? Micsoda megalázó kiszolgáltatottság lehetett. Persze, mit tudunk mi ... Mit tudjuk, ma mi megy.
A film nagy tanulsága azért mégiscsak az volt, hogy Németországban mindent nagyon hamar nyilvánosságra hoztak, itt meg mi megy még ma is. Már rég túl kellene lenni ezen az egészen. Azért kíváncsi lennék magammal kapcsolatban. Az akkorra és a mostra is. Talán sosem tudom meg, talán nem is érdekes az egész.

Vasárnap fél kézzel, de vasaltam. Ha nem egy napon múlt volna, levagdosom a kötést. Szörnyen idegesít már. Próbáltam mozgatni a vállam, előrefelé egyelőre nem mozog, illetve nagyon fáj. Vasaláshoz megnéztem az Ízek, imák, szerelmeket, rossz kedvem volt, valami instant vizuális elégedettségre vágytam. Pizza, Richard Jenkins, Bali. Jó volt. Éjjel meg magyarul a Precioust. A főszereplő öniróniáját már elfelejtettem. Túlzottan el voltam foglalva a történet szörnyűségeivel meg az anya mocskos szájával.
Ma sétálok egy nagyot, meg elbuszozom a klinikára. Délután pedig végre rögzítőkötés nélkül leszek. Úgy döntöttem, visszatérek a jógához, meg a meditáláshoz. Hátha segít a líra ellen, meg a tanítás iránt érzett közöny ellen is.

Váratlan

2012-02-26T08:03:00.001+01:00

A váratlan ajándék olyan, mint a váratlan utazás, új világot nyit. Egy, ismeretlensége miatt egyszerre, csábító és ijesztő világot.
A kézírás felbecsülhetetlen kincs. Aki kézzel ír, nem kér érte cserébe semmit, önzetlenül ajándékozza el önmagát.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom, a nők kézzel írott receptjei minden írásnál jobban magukban hordják a világ bölcsességét, tapasztalatát, minden örömét és szenvedését, minden szeretetét és gyűlöletét.
Érdemtelenül kapott kinccsel az embernek illik óvatosan bánni. Én is majd szép lassan, illedelmesen főzöm, sütöm minden receptjét, mert tudom, hogy nem várt vendégként érkeztem.

Korai tavasz

2012-02-25T10:23:00.000+01:00

Én úgy szeretem nézni a világot,

hogy közben észre sem veszi,

mi tetszik benne olyan nagyon.

Én úgy szeretlek nézni,

hogy közben észre sem veszed,

mi tetszik bennem olyan nagyon.

Bocsánat. Nézzük el nekem a lírai bejegyzéseket. El fognak múlni.

Lenni vagy nem

2012-02-25T08:02:00.000+01:00

Attól tartok, nehéz azt megmagyarázni egy egzisztencialistának, hogy ha átmenetileg is, de néha nem ártana felhagyni a köldöknézegetéssel, felállni az íróasztala mellől, és élni egy kicsit az életről való puszta elmélkedés helyett.
Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy léten és időn elmélkedni hiábavaló. Dehogy. Érdekes, élvezetes, de éveken keresztül... Vagy egy örökkévalóságon keresztül ...
Simone de Beauvoir különben egy nagyon érdekes és okos nő volt, de mit csináljunk, Sartre mellett ugye óhatatlanul köldöknézegetésbe fogott időnként. Aztán megírta a Minden ember halandó című regényt, ami igazi egzisztencialista regényecske, tömény filozófiára aggatott történettel, olyan kis egyszerűséggel, hogy akkor mit kezdjen az ember a halhatatlansággal, meg persze, hogy akkor van-e valami értelme az emberi életnek.
Az derült ki a regényből számomra, hogy az emberi élet is elég szívás, de a halhatatlanság az meg pláne. Jó, ennél sokkal bonyolultabb az egész, én itt most csak ilyen hülyegyerek módra egyszerűsítek. Sose szerettem volna egzisztencialista filozófus lenni.
Egészében véve különben meglepően (még sosem olvastam Beauvoirtól semmit, ezért a meglepetés) jól olvasható a regény, a sok filozófiai dagonya ellenére haladós, és a történelmi panorámaképek ellenére is érdekes tudott maradni. Azt gondolom, Beauvoir egy jó nő volt, és tényleg nagyon jól írt, csak ezek a pasik, akik körülvették, odavoltak mindenféle filozofálásért. Lelkük rajta.
Lehet, hogy tévedek, de szerintem van értelme az emberi életnek, és igenis fontos az időhöz kötöttsége, mert mi más volna, ami értelmet ad az ittlétünknek, ha nem a születés és a halál között kialkudott néhány év. Az pont annyi, amennyire szükségünk van. És mindegy, hogy ez nyolcvan vagy negyven év.
Ettől a nőtől még majd olvasnom kell valamit. Remélem, nem csak ilyesmiket írt.

A mi időnk

2012-02-24T09:45:00.003+01:00

Lehet olyan, hogy a tér és az idő akaratlanul, kéretlenül, lehetetlenül kitágul, átfordul, átváltozik valami mássá, mint ami. A pécsi délután így változhat időtlen Lengyeltóti délelőtté, terasszá a szoba, nyárrá a tél, békés napsütötte boldogsággá a mindennapok szürke nyűgjei. Magunk varrta, meleg, levendulaillatú zsebbé az idő durva vászonzsákja.
Ha ezt a mi időnket, ezt a mi terünket megadná nekünk egyszer az Isten, én nem kérnék tőle többé semmit.

Észveszett a világ

2012-02-24T08:17:00.001+01:00

Addig-addig olvastam Iain McGilchrist könyvét, míg lett belőle poszt. Erre jó a betegszabadság.
ITT lehet elolvasni, hogy minek örülne Nietzsche és Spengler, ha most feltámadnának.

Zene 2.

2012-02-23T11:31:00.000+01:00

Ezt a fiút nehéz megunni.

Hősökről

2012-02-22T12:30:00.002+01:00

Volt igazi hősöm. Nem ismertem, és csak egyszer beszéltem vele életemben, de volt. Hogy anyám hogy van, kérdeztem a flörtben gyakorlatlanul, és szégyenkeztem, hogy ostoba klisékkel töltöm ki azt az igazi két percet, ami az ábrándozás órái után megadatott. Hát jól van persze, hogy lenne másképp, láttam én is, a doktor meg jókedvűen nevetett, hogy a drága édesanya jól van, de hát látom én is, nem?
Én meg csak ráncoltam a homlokom a folyosón, hogy hmmm ... hát igen-igen. Azt azért mégsem kérdezhettem meg, hogy sikerült a műtét, egy tályog, drága, nem nyitott szívműtétről beszélek na, tíz perc a műtőben, de az már a maximum. Nem is tudtam addig, milyen kínos, ha az ember nem tud semmit a tályogokról.
Megsajnált, azt hiszem. Megsajnálta bennem a lányruhából kikívánkozó nőt. Pontosan, szakszerűen mesélte el a műtétet, a hátát a hideg ablaktáblának támasztva. Közben tavasz volt, a szeme meg égszínkék.
Amikor megköszöntem, kezet nyújtott. Nagyon szép keze volt, sebészkéz, hiába, és már nem sajnálkozva mosolygott.
Miatta évekig hittem, hogy minden sebész hős. Igazából, kicsit még most is azt hiszem.

A fájdalomról

2012-02-21T08:59:00.002+01:00

Nem a szívfájdalomról, ugyan már, a szív elvileg nincs is beidegződve. A fizikai fájdalomról inkább, mert ez utóbbi minden esetben elsődlegességet élvez. Egy kis szívfájdalommal az ember hónapokig elmuzsikál, de a fizikai fájdalom úgy tartja markában a tudatot, hogy nem lehet semmibe venni. Olyan nincs, hogy fáj, de nem gondolsz rá egy-két órát.
Amikor fáj, az ember nem mélázik a világot összetartó világfolyamatokon, esetleg a szellem napsütéses vagy árnyékos oldalán. A fájdalom kitúr mindent az agyból, nem marad más, csak a csupasz idegvégződések elektromos kisülései, az általuk generált ingerültség, a hányinger, meg a kétségbeesett és hiábavaló endorfintermelés.
A fájdalomnál önzőbb ingert én nem ismerek. Persze bölcsebbet sem, hiszen kíméletlenségében az ember igazi valóját tanítja.

Rövid, nem lírai jellegű poszt a mobiszolgáltatókról

2012-02-20T16:41:00.001+01:00

Ez egy mese. De nem jó a vége.
Van egy munkahelyi telefonszámom. Szolgálati szám. A készülékem alkalmas internetes adatforgalom bonyolítására, de erre nem ezt használom, mert van erre a célra egy privát előfizetésem privát okostelefonnal. A szolgáltató az üzleti ügyfél csomagjához automatice (ó közbeszerzési tenderek gyöngye) szolgáltat méregdrága internetet is. Az üzleti ügyfél aláírja a szerződést. Az ugye nem én vagyok. Én az a hülye vagyok, aki használom a szolgáltatást. A kis félintelligens telefonom meg időnként frissíti magát, és forgalmaz némi adatot suttyomban.
Eltelefonálok havi 2,000 forintot, aztán kapok egy 9,800 forintos számlát. Kérdezem a számla aláíróját, mi a rossebb? Mondja, hogy a netezés. Mondom nem netezek, mondja, ja, ez automatice. Tiltsam le, mert bizony-bizony ő is így járt. De ezt intézzem el én. Ehhez kinyomozom a nem az én nevemen megkötött, nem az én általam aláírt szerződés kódjait. Felhívom a szolgáltatót, letiltom. A számlát ki kell fizetnem. Meg majd a következőben jelentkező adatforgalmat is. Amiről nem tudják megmondani, hogy mennyi. (????)
Van egy csomó kérdésem. Ha engem nem tájékoztattak a szerződés feltételeiről, miért én szívok? Persze valószínű, hogy nem olvastam volna el, de miért nem kaptam egy másolatot a munkaadómtól? Miért nem figyelmeztettek, ha ez már megtörtént mással is?
Aztán ott a szolgáltatói oldal. Miért érzem én azt átverésnek vagy legalábbis nem etikus üzletpolitikának, hogy olyan szolgáltatások szerepelnek egy csomagban, amit nem kértem, de nekem kell lemondani?
Ebben az esetben persze nem hibás senki. Az etikátlan ügymenetet kifizethetem én. A havi fizetésem közel egytizedéből. A gyerek menzabefizetésére meg legfeljebb majd hitelt veszek fel.

Igen rövid, lírai jellegű poszt a boldogságról

2012-02-20T09:22:00.000+01:00

én nem tudom ezt a boldogság dolgot most elmondani
sok apróság talán
sima kavicsok az úton
ha ráesem, se fáj
ez jut eszembe
nem az, hogy elhagytál

(Ez persze attól, hogy líra, még nem vers.)

Vállkűr - nyitány

2012-02-19T11:41:00.001+01:00

Aki nem viselkedik szépen...

Milyen érdekes, hogy tényleg, az ember pillanatok alatt megtanulja értékelni, azt amije van, ha egy rövidke időre elveszik tőle. Akimotonak igaza van, ha depressziós az ember, keressen valamit, csak egyet, aminek örülni tud. Ez annyira nem egyszerű persze odabentről, mint amilyennek idekintről hangzik, de előbb-utóbb az élet, Isten, a gondviselés (válasszon kedve szerint mindenki)gondoskodik róla, hogy így legyen.
Én pillanatnyilag annak örülök, hogy nem tört el a karom, nem szakadt el a vállízületben a szalag, sőt hogy egyáltalán van jobb kezem. Egy sérülés alaposan helyre tudja rakni az ember fejében uralkodó káoszt, szépen figyelmeztet arra, semmi értelme bajokat generálni saját magunknak, jöhet/jön az amúgy is.
Magáról a tegnap délutáni 'triplaszaltó becsukott szemmel a márványlépcsőn' rekordkísérletemről nem szeretnék túl sokat mondani, elég legyen annyit megemlíteni, hogy jeges-vizes márványlépcső előtt hülyéknek ki kellene tenni valami sebességkorlátozó táblát, vagy egy nagy feliratot, hogy 'Barom, ne siess annyira!' Tábla nem volt, csak a lendület, a fizika meg nem játék, kérem szépen.
Az egész nem tűnt vészesnek, hazavezettem, és csak egy kicsit volt hányingerem a fájdalomtól. Gondoltam, majd elmúlik. Bekentem, pihentettem, de a hálátlan dög csak nem hagyott békén. Két óra múlva már semmiféle pozíció nem működött, kezdtem gyanakodni, hogy hiába nem törött el, hiába nem ficamodott ki, ez a gyengéd rábeszélés részemről nem lesz elegendő.
Mit csinál ilyenkor egy tanult ember? Neeeem, dehogy megy orvoshoz. Felhívja a sebész barátját. Mert ugye telefonon keresztül legendásan jól lehet gyógyítani. A kicsit nyűgös barát persze mi mást mondana, mint hogy húzzál már befele a traumatológiára. És csak azért nem hülyéz le, mert előző éjjel ügyelt, és arra sincs ereje. És akkor mit csinál a tanult ember? Neeem, dehogy megy be az ügyeletre. Bízik. Hogy az akarat csodát tesz. Persze lehet, hogy tényleg, csak nem rövid távon.
Este fél tíz tájban aztán rájöttem, hogy ezzel a fájdalommal nem hogy aludni nem lehet, de lassan már élni is nehéz. És akkor irány a traumatológia. Na mondjuk, abból azért látszik, hogy milyen rohadt okos vagyok, hogy addigra egy nyomorult beteg se volt, úgyhogy az egész traumatológiai apparátus (két álmos nővér, egy halálfáradt doktornő, egy röntgenes) velem foglalkozhatott.
A kedves fiatal orvosnő megvizsgált, de természetesen nem említettem neki a sebész barátunk nevét, mert utálom a protekciót. Sajnos, amilyen a formánk, Zé úr egyik prof ügyfele naná, hogy szintén ott őgyelgett, úgyhogy bár addig is tök tisztességes volt az ellátás, a főember azon melegében inspekciózta a röntgenjeimet, és megnyugtatott, hogy nem fog megoperálni, sőt gipszelni sem kell. Nem tűnt túl szimpatikusnak, úgyhogy örültem a hírnek. A doktornő aztán szépen elmagyarázta, hogy ennek ellenére ő most akkor rögzíti az ízületet, és felír egy gyógyszert, amitől majd nem fáj, meg egy másikat, amitől az első nem marja ki a gyomrom.
Most itt ülök push-up jelleggel rögzítve, és csak Zé úr hatalmas ingjét tudtam magamra applikálni egy izgalmas zuhanyzás után. A fájdalomcsillapítótól éjjel látomásaim voltak, és gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, amihez eddig mindkét kezemet használtam. Ilyen például az öltözködés, különösen a gombok és a zoknik izgalmasak, a főzés, a teregetés, a vasalás, a takarítás, a hajmosás, mindenféle vágás, az autóvezetés és a kettőnél több billentyűt tartalmazó kombinációk lenyomása a billentyűzeten. Ja, és mivel a jobb vállam, naná, hogy írni sem tudok.
Jó hír viszont, hogy ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom mellett a hányinger is rám tör, ha viszont hat, akkor szép, módosult tudatállapotban lebegek. Így talán még pár kilót is leadhatok a héten.
Mindegy, majd olvasok, nagyon rövid posztokat írok, és szétfilmezem az agyam. Oda van a család az örömtől. Nekem viszont elmúlt a depresszióm.

Zene 1.

2012-02-18T13:43:00.001+01:00

Február

2012-02-17T20:29:00.001+01:00

Ma reggel már éppen olyan rezzenéstelenül néztem a hóvihart az ablakon keresztül, mint ahogy az ember tulajdonképpen a szenvedéshez is hozzászokik. Nem beletörődve, hanem ahogy a düh is tud a mély lélegzettel együtt az utolsó utáni kapillárisokon keresztül az ujjbegyig eljutni, úgy átitatódva a megmásíthatatlan gyűlölettel a hideg iránt. Egy gyilkos indulat nélküli keserűségével.

A napfény hiánya lesz, gondolom, a mesterséges fény lélekrombolása, ami így tudja a kedvetlenséget az ember agyáig rágni.

Majd egyszer ilyenkor kapok infarktust. A tél dögeiből falatozó hiénapettyes februárban tömődik el az artériám kilátástalansággal. (A kilátástalanság vajon milyen vegyület? Zsírsav, gondolom.)

Nem hosszú már a tavaszig az idő, ha napokban számolom. Ha túlélésre kárhoztatott pillanatokban, legyőzhetetlen végtelen.

Nem lehet semmit sem csinálni. Aludni kellene. Csend kellene. Egyedül kellene lenni a világban. Télen mindig egyedül kellene lenni.

A karkötőkről

2012-02-16T13:16:00.002+01:00

Az elsőt nagyon régen kaptam. Két egyformát vettünk, és egymás csuklójára kellett kötni ahhoz, hogy amikor majd lefoszlik, akkor újra láthassuk egymást. Szép volt, egyszerű, fonott, testszínű bőr. Az ilyesmit hónapokig lehet hordani, ha az ember sosem veszi le magáról. Pár hét után pedig már pontosan olyan illata van, mint a saját bőrünknek; ugyanaz a szappanillat, ugyanaz az izzadtság.
Azt a barnát, emlékszem, jó sokáig hordtam. Aztán amikor elszakadt, a kívánság, a másik hiánya, mint a csomózásnál a bőr, szertefoszlott.
A karkötőben egyszerre van benne az oldás és a kötés. A ragaszkodás, a másik testének, lelkének, gondolatainak birtoklása, meg az elengedés, az önmagunk eloldása a másiktól. Van, hogy egy karkötőt kétszer, akár háromszor is vissza kell kötni, mire rendesen le tud szakadni.

Ezek nem azok a napok

2012-02-16T06:22:00.000+01:00

Tulajdonképpen vége van a télnek még akkor is, ha tegnap éjjel kinéztem az ablakon, és nem ezt láttam. Jövő héten állítólag olvadni fog. Az hiszem, mindenkinek elege van a télből.
Tegnap az utolsó orvosi körön is túlestem, szemésznél voltam. A bácsika, akihez évekig (évtizedekig) jártam, végképp nyugdíjba ment. Kilencven felé jár már, de mindig nagyon friss volt szellemileg, és legendásan jó szemész. Az utódja egy idősebb hölgy. Mondjuk kedves. Azt mondta, most már kellene olvasószemüveg, ha hosszasan olvasok. A test engedetlenségének újabb jele.
Mire minden orvost körbejárok, kezdhetem az egészet elölről. Pedig beteg sem vagyok, mi volna, ha valami bajom lenne?
A diákok is huzatosak szegények a héten. Az egyik csapkod, a másik sír, a harmadik a padon fekszik üveges szemmel. Van olyan, hogy valaki egyik nap nem jön valamiért, aztán nem is jön többet. Egy fiú például nem akar iskolába járni. Bár még csak tizedikes, nagykorú. Nem lehet csinálni semmit, mondja az osztályfőnöke. Fene tudja, lehet, hogy nem is kell.
A kollégák is furcsák. Ki csendes depressziós, ki egyszerűen csak bolond. Bridge erélytelen, de legalább néha jó felé kapisgálja a problémák gyökereit. Az etikátlan viselkedést tetten érni is nehéz, meg megelőzni is. A gerinctelenek lázadónak állítják be magukat.
A márciust várom különben, leginkább azért, mert megyünk a teraszra. Addigra elkészül TSB meg VM névnapi ajándéka is talán. De ezt szeretem bennük. Ők ketten azok, akik soha, semmilyen körülmények között sem sürgetnek, nem szépelegnek, és nem bántanak. Majd ma ebédnél megcsókolom őket, VM-et különösen, mert neki ma van a neve napja.

Csipke

2012-02-14T18:23:00.001+01:00

Elállt különben. És ahogy elállt, hirtelen az egész tél olyan törékeny lett.

Mindenféle

2012-02-13T05:44:00.001+01:00

Olvasom az ÉS-t. Elég drága, de pár hónapja beláttam, hogy ez a lap is el fog tűnni a süllyesztőben, ha senki nem veszi meg papír alapon. Most meg már nem is lehet a neten mindent elolvasni, csak akkor, ha előfizet az ember. Érthető, csak így nem lehet többé belinkelni az írásokat. Nem tudom, hosszú távon melyik a rosszabb, mert biztos több fogy most a lapból, de szerintem így kevesebben olvasnak egy-egy jó írást.
Mindegy, nem az én döntésem, nem az én felelősségem. Azért kár, mert most nagyon szívesen idelinkelném a kedves Tatár György írását. Könyvajánl, Peer Gideon könyvét, Ja és még valami címmel. Nem ismerem a szerzőt, de kedvet kaptam hozzá. Tatár egyébként még azt is mondja a cikkben, hogy Magyarország kivándorló-ország. 'Kivándorló-országnak azt nevezzük joggal, ahonnan ezek a melegszívű nevetések ragadnak vándorbotot.' Igaza van különben. A könyvet majd elolvasom, ha sikerül megszerezni. De azért jobb lenne, ha Tatár György többet szólna. Pedig, emlékeim szerint, sokat, szívesen és jól beszél. Az is milyen régen volt...
Még a Bartist olvastam ki az újságból. Egyelőre. Ő mindig jól ír, csak nem mindig olyan jókat.
Különben hétvégén próbáltam olvasni az olvasóköri 'kötelezőt' is. Már megint egyszerre két könyvet olvasok, ami elég nagy hülyeség. Becsapnám az időt, ha lehetne, mert nagyon szeretném a kedves ismeretlentől kapott agyféltekés könyvet is gyorsan elolvasni, de nincs időm. Hacsak nem lesz hószünet. Egyáltalán minek kell kimozdulni???
Közben a vilag.ma oldalon az időről, meg az algoritmusokról egy ted előadás nyomán.
Új hét. Hideg, havas. Azért túléljük. Ha eláll a havazás, talán fotózni is lehet. Meglátjuk.
Ja igen, és ezt még nézzétek meg, Cippo film noirba rendezett szupernyolcas jeges Dunáját. Nagyon jó. Katt.

Hideg

2012-02-12T05:55:00.000+01:00

Hideg testet a fagyott földbe. Jégből lettél, jéggé leszel.
A halál könyörtelenségét az élni akarásé győzi le. Az élni akarásét az illem és a gyász.
Csákány kell, nem ásó, gondoltam. De nem kellett, elég volt az idő kérlelhetetlen logikája, hogy az anya előbb hal, mint a lánya. Halálművek normál üzemmenet. Csak gyereket ne kelljen temetni.

'Ti jól vagytok, az a lényeg.' Nekem az a lényeg, neki meg mindegy, egy év után is fekete. Tizenhat évig szerette a fiát, és soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy az enyém még él. Megölelem. Hideg.

Az ember magát is mindig eltemeti kicsit. Koporsó, szemfedő, sírgödör. Szokni kell.

Amíg az ember eszénél van, addig kellene mindent elgondolni, mert a betegség, a fájdalom, az öregség elhomályosítja az elmét. Én nem akarok zokogást, és hideg földet. Mulatságot akarok. Porból lettem, porrá legyek. Időben le kell írni, mert aztán az ember megsajnálja magát.

Rickie

2012-02-11T09:26:00.000+01:00

Nos, én a magam részéről legszívesebben ki sem dugnám az orrom két napig, de ez lehetetlen, mert ma ebben a diszkrét hófúvásban temetésre megyek egy közeli kis faluba. Ismerkedjünk a halállal mínusz nyolcban. Empatikusan ideális.
Szóval ma csak túlélek. Zenében Rickie Lee Jones-szal. Mert erről a nőről sem tudok leszokni.

Chicago

2012-02-10T05:42:00.002+01:00

Tegnap este megint rájöttem, hogy van Mezzo tévénk, viszont ez a felismerés azzal járt, hogy nem javítottam dolgozatokat.
Most őszintén. Kit érdekelnek a dolgozatok??
Egyébként Bobby McFerrinnek nagyon jól áll, hogy öregszik.

Netgraffiti

2012-02-09T05:59:00.002+01:00

Pozitívan csalódtam. Van ez a könyves-olvasós netközösség, a molyok, amivel eddig nem tudtam nagyon mit kezdeni. Amolyan Facebook könyvközépponttal, vagy mifene.
Aztán végül Cippó miatt regisztráltam, sokat jön-megy ott, kíváncsi voltam, minek is. Neve: Biedermann Izabella (jut eszembe, jaj, Facebookon bejelölt egy drága Biedermann, hogy rokon, kellett írnom, és sűrűn elnézést kérni), rendben, csak macerás kicsit, meg nem nagyon láttam ennek értelmét, és tényleg már a virtuális társasági életből is elég egyszer, van élet a biteken túl. Nem biztos, hogy akarom tudni, ki hány ezer könyvet olvasott el, de pláne nem akarok kihívásokban részt venni. És egyáltalán.
Tegnap viszont egészen meglepődtem. Kerestem egy könyvet, amit nemigen lehet itthon megvenni. A neten persze lehetne rendelni sok pénzért egy példányt, de azt sem tudom, valóban jó-e, kell-e nekem örökre.
Kiírtam - netgraffiti, és valaki szinte azonnal írta nekem, hogy akkor hol és hogyan. Teljesen ismeretlenül. Most a könyv megvan, én pedig csak csodálkozom. Kicsit olyan érzés, mint amikor valaki utánad hozza a sálat az utcán.

Minőségi filmek vasaláshoz 9. -Temple Grandin

2012-02-08T08:59:00.000+01:00

Néhány napja azon gondolkodom, hogyan gondolkodom. Én mármint. Tehát nem egy ilyen általános filozofikus gondolatkörben vagyok benne, hanem magamat vizsgálom.
Szerintem az embernek önmagát, a saját gondolatait, mozgatórugóit stb. megérteni mindig nagyon nehéz és érdekes feladat. Kicsit olyasmi, mint ha a háta közepét kellene lerajzolni. (Na jó, ez talán nem annyira pontos hasonlat.) Pedig kézenfekvő lenne, kit ismerne az ember jobban, mint önmagát... Aztán kiderül, tulajdonképpen ezzel a próbálkozással szinte el is megy az élet.
A külső és a belső világ kapcsolata bonyolult. Egy 'egészséges' embernek is, pláne valakinek, akire az átlagtól való különbözősége miatt rásütik a 'beteg' címkét. Pedig az is lehet, hogy amit betegségnek hívunk, az pusztán az elme egy átlagostól eltérő működése.
Autistának lenni ma betegség. Kezelendő, csillapítandó, elkendőzendő, gyakran szégyenletes különbözőség. Az a helyzet, minden kor kitermeli a maga homlokra ragasztható kényelemmatricáit. (Volt ilyen régen az epilepsziásoknak is.) Az átlagember kényelmét szolgáló kis feliratokat, amitől aztán azt érezheti, megoldottam, kategorizáltam, kezelhetetlen, tanulási nehézséggel küzd, izé, na mondjunk egy nevet szindrómás, tegyünk intézetbe könnyebb lesz neki= könnyebb lesz nekem. A nem gyógyítható a kulcsszó. Mintha az életéből bárkit ki kellene, ki lehetne gyógyítani.
A nyugati átlagtársadalom ma gyakran kiközösíti a különbözőt. Vannak törekvések, hogy ez ne így legyen, de nem ez az általános egyelőre. Én mindenesetre örülök ezeknek a törekvéseknek. Örülök azoknak, akik számára az út a cél, nem a megérkezés. A tevékenység és a törekvés a tökéletességre, nem a tökéletesség maga.
Ilyen utat mutat be a Mick Jackson rendezte Temple Grandin. A műfaja életrajzi dráma. 103 perc mindarról, amiről az előző néhány bekezdésben írtam. Rendkívül megható. Eszközeit tekintve nem hoz különösebb újdonságot, de ez kivételesen nem volt baj. Egy autista nő életét, és ami talán még fontosabb, küzdelmeit mutatja be a film. Kiváló, pátoszmentes (Flóra :)) alakításokat láthat, aki szereti az önéletrajzi filmeket, és aki szeret azon gondolkodni, kire és milyen címkéket ragaszt a hétköznapjaiban.

A telekről

2012-02-07T10:04:00.003+01:00

Van benne valami. Télen én is jobban szeretem a pátoszt. Talán a hideg miatt, mert van ennek biokémiai összefüggése is, a hidegben összehúzódó véredények által termelt pátoszhormon ugye. Kicsit csak, de hasonlít ez a nikotin érösszehúzó hatása által termelt tavaszi-őszi pátoszhormonra, legfeljebb a tüdőből feltámadó ellenkezés nem homályosítja el azt a szeretetteli pillantást, amit a hófúvás felett körbehordozunk a hegyről.
Nem, én nem szeretem a telet. Nem szeretek fázni, nem tudok jól fotózni hóesésben, és plusz három foknál alacsonyabb hőmérsékleten szétmarja a hideg a bőrt a kézfejemen. Kesztyűben is.
Ja szép, igen, elnézem a tájat egy percig, előveszem a maximális hóextázisomat, jujjuj esik a hó, próbálok valami gyerekkori lelkesedést előbányászni, hogy a nyugodtság, meg a csend, aztán a szemgolyómat befutja a jégvirág, nekem meg eszembe jut az a kis bicebóca vagy egy másik félig fagyott hős a Kárpát-medence irodalmi fénykorából.
Sosem szerettem, na, nem kiszerettem belőle, hanem bele sem sosem. Sőt, rettegtem. Gyerekként legrémületesebb lehetséges halálként éltem meg, amikor a metsző szél elvette tőlem a levegőt, cserébe meg milliószámra vágta az arcomba az előre nekem készített jégszilánkokat. Ilyenkor antipatetikusan ordítottam, és téptem ki magam anyám kezéből. Azt ordítottam, megfulladok. Anyám meg visszaordított az üvöltő szélben, hogy ne ordítsak, mert megfázik a torkom.
Én viszont fuldokoltam tovább, ami ellen az egyetlen ellenszer mégis csak az volt, hogy végigordítottam az utat az óvodáig, mert aki ordít, az nem fullad meg, és délutánra lázas lettem, és végre meleg volt, és nem kellett kimenni az utcára a hideg szélben. A gyerekekben még van tisztesség.
Ma már nem ordítok vissza, ha az arcomba üvölt a tél. Lehet, hogy kellene? Vissza kellene üvölteni, hogy nem érdekel, és hogy vedd tudomásul, sosem szerettelek, érted? Menj csak, sértődj meg, nem fogsz hiányozni...
De már nem vagyok olyan őszinte, mint régen. Nézem a kékbe, szürkébe oltott várakozást. Tavasz lesz. Tudom. Csakazértis.

A szív időtlen magánya

2012-02-06T06:03:00.000+01:00

Az ember titokban tudja, hogy a szerelem, a gyász, a bánat olyan fogalmak, amelyek sem történelmi korhoz, sem életszakaszhoz, sem térhez, sem nemhez, sem szexuális érdeklődéshez, sőt tulajdonképpen semmihez nem köthető érzelmek. A szív dolgai szinte semmivel sem befolyásolható, önálló folyamatok.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben. Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.

hó (tőlem - neked / nektek)....

2012-02-04T20:45:00.002+01:00

fotó: s@só_Vasason a Keleti - Mecsekben_2012. február 04. kora délután_azóta annyi esett, hogy nem is látszik ki belőle....

Az intézményesült középszer

2012-02-04T20:23:00.000+01:00

Az előbb majdnem azt írtam egy kommentben, hogy már hála az égnek nem látok ki a hó alól, de remélem a főnököm bejáratát is betemette alaposan, így hétfőn nem lesz alkalmam végighallgatni polgári körmondatokban kifejtett véleményét intézményünk szalagavató báljáról. Aztán ott visszafogtam magam. (Én egy hős vagyok.)
Azért néhány gondolat kikívánkozik belőlem, úgyhogy ezeket ide mégiscsak leírom. Ettől aztán semmi sem változik, de legalább nyugodtan alszom.
Ezt a bált ott rendeztük, ahol évek óta szoktuk. Most az előzetes szervezés kisebb fiaskóiról nem szólok, nem is voltam érintett, és, hála az égnek, nem nekem kell levonni az esetleges konzekvenciákat. Én most csak arról a megvalósult és intézményesült középszerről szeretnék néhány szót ejteni, amivel ilyenkor egy vendég szembesül. Hagyomány így is lehet ezt hívni, de hadd higgyem azt, az igénytelenség nem teremt hagyományt, csak ... hát csak valami olyasmit, mint a tegnap este.
A műsornál vagy minél kezdem, mert mindig azt hiszem, ha ugyebár hagyjuk kibontakozni a diákokat, akkor majd utat tör magának a kreativitás, és látunk csodát. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha nem a megszokott Egoharcosok állnának mindennek az első sorában, és kényszerítenék saját akaratukat, ízlésüket, értékrendjüket a náluk szerényebb, kevésbé nagypofájú osztálytársakra.
De az iskola a világot tükrözi, az erősebb ego ... na és akkor készül a műsor, ami ha jóindulatú akarnék lenni, akkor annyit mondanék rá, hogy sekélyes, ötlettelen, unalmas. Ha nem ... de nem is érdemes. Szóval hagyományosan (jajj!!! hogy a hagyomány az nem a nincsmásötletünk szinonímája, azt nem tudják)
A: Van egy osztálytánc, amin ha nagyon akarok, végeredményben röhöghetek, mert olyasmiket adnak elő, amihez se testük, se mozgáskultúrájuk, se hallásuk, se ritmusérzékük. És akkor higgyem el még azt is, hogy az a koordinálatlan vékonyka kamasz tulképpen egy szétgyúrt, fekete drogdíler, mellékállásban rapper. A csaj meg, aki az első sorban vonaglik, az meg maga Beyoncé esetleg, nem egy középkategóriás luxuskurvának kinéző tanítvány. Ezek persze a felismerhető kategóriák ugyebár. Ezen felül vannak még a 'nemtudommiezazene aláfestéssel a színpadon valamit csinálók csoportja kockás ingben, de pont ez volt tavaly is' típusú produkcióból kettő.
B: Van minden osztálynak saját magára emlékező műsora, melyben évek óta három ugyanolyan zenére vágnak össze képeket. (Hogy mi kerüljön be, és mi ne, azt, gondolom, megint az Egoharcosok döntik el.) Na itt aztán van nagyon 'ötletes és újszerű' gyerekkori kép- mostani kép párhuzam, osztálykirándulós piázós-cigizős képek, és itt-ott egy-egy smárolós is. És akkor ezt jól végignézi az osztály, meg a vendégek is. A nagyi meg gondolom, különösen örömét leli abban, amikor Pistike seggrészegen vigyorok le a vászonról.
Na ez van, a műsor után szerencsére korrekt nyitótánc, majd ünneplő seregek a parkettre. Mind a tizenkét pár, mondjuk. A lányok fel-, s alá vonulnak a méregdrága selyem nagyestélyikben, de közben a személyiség nem változik, vagyis az összhatás, mint tehénen a gatya. A mellettem eloldalgó öt lányból minimum négy ott a folyosón nyúl bele a ruhába felrángatni a pánt nélküli push-upot, ami szigorúan diszharmonizál színben a ruhával, méretben a mellével. A nagymellű lányok kicsikét vesznek fel, a kismellűek meg nagyot. Majd ha megint lesz osztályom, ne felejtsem el megemlíteni a lányoknak, hogy a push-up és a mellplasztika az nem egészen ugyanaz. Tehát az előbbinél nem játszik, mi a kívánt méret.
Aztán egy-két óra múlva már a vendégség kilencven százaléka unja az egészet, a végzősök az afterpartyra gyúrnak maligánban. (Persze szeszt elvileg nem lehet fogyasztani, csak akkor ugyebár a tanárok meg hogyan ihatnak. Ami egy jogos kérdés, bár engem is csak a jogosítványom épsége tartott vissza, az is igaz, csak tényleg hol jogos ez a diszkrimináció.)
Aztán egyszer csak elhúznak mulatni úgy, ahogyan ők szeretnének, a tanárok közül páran kötelességből adódóan kitartanak és bugyikat meg üres piásüvegeket szednek éjjel egyig.
Nem tudom, ez a semmi, ez az intézményesült középszer mégis ki a fenének kell.

Átirat szombat reggelre

2012-02-04T08:08:00.001+01:00

Minden, mint apám haja.

Délvidék

2012-02-03T05:40:00.002+01:00

Nos, itt megérkezett a hó eleje. Pár centi, de csúszik a mínusz 12-ben, mint a fene. Kicsit bánom, hogy ma már dolgozom, pláne, hogy Bori még köhög, és így cipelem magammal a munkahelyemre ebben a nagy hidegben.
Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a vége. Ha tényleg az amerikai előrejelzési modelleket használják, akkor az elég pontos, mert emlékszem ez volt az egyik meglepetés odakint, hogy szinte percre és inchre pontosan megmondták, hol mennyi fog esni. És tényleg annyi esett és ott. Napokig be voltunk zárva.
Bevásároltunk még tegnap este ezt-azt, ne kelljen boltba csúszkálni hétvégén, ha nem muszáj. Végeredményben amíg áram van, nincs nagy baj. Az meg legyen, mert nálunk teljes az áramdependencia. Addig van fűtés, meg meleg víz, meg meleg étel.
Persze nem kellene ez a nagy hisztéria, meg hogy szibériai tél, hát ott ugye mínusz 60 is lehet, akkor vége lenne itt a világnak. Nem mindig jobb félni. Kellene valami médiaközép, hogy még tisztességesen tájékoztat, de nem fúj fel mindent elefánt méretűre.
Azt számolgattam, mennyi az a 35+ centi, amit az Időkép ígérget ide. Jó sok, de a szél a nagyobb baj, mert akkor az összehordja. Azért nem fogok sírni, ha hétfőn nem kell menni, mert az Emmától örökölt filmekből eddig nullát néztem meg. Nem is tudom, mi a fenét csináltam itthon ebben a négy napban.
Na emlékezésképpen itt vannak a két évvel ezelőtti képek 2010 február elejéről. Meglátjuk, lesz-e egy párhuzamos sorozat itthonról. Gépet mindenesetre viszek.

Mindenki függ valamitől

2012-02-02T09:55:00.001+01:00

Azt olvastam a végre letudott Zacher könyvben, amit én már elég régóta így gondolok, hogy nincs olyan, hogy valaki egyszer függő, aztán meggyógyul, és akkor már nem. Ilyesmi egyszerűen nem létezik. Aki kábítószerfüggő, alkoholfüggő, szerencsejáték-függő stb., az egész életére függő marad, legfeljebb örök hátralévő életében absztinens.
A függést tehát nem lehet gyógyítani, mondja a doktor, és azt látom, hogy abszolút igaza van. Persze, mondom gyorsan, függőn nem az egyszeri szerhasználót, alkalmanként lerészegedőt, kétszázat az automatába dobálót értjük. A függő, ha bármennyi absztinencia után szerhez nyúl, fél nap alatt ott tart, ahol X ideje abbahagyta.
Azt hiszem, a függés az egy pszichés viselkedési minta tulajdonképpen, ami szerves része a személyiségnek. Vannak függő típusok, és olyanok, akik nem. Nyilván ezt alakítja a környezet, leginkább talán nagyon kora gyerekkorban.
Ez persze nem jelenti, hogy a függő személyiség feltétlenül függővé válik. Vagy pontosabban, nem azt jelenti, hogy a függése valami társadalmilag is káros függéssé alakul. Én például tudom magamról, hogy függő személyiség vagyok, ezért világ életemben oda kellett figyelnem arra, hogy ne legyek rabja olyan dolgoknak, amikkel másoknak árthatok. Maradok az önsorsrontó függéseknél.
Egyébként szülőként elképedéssel olvastam a könyvben az új szintetikus szerekről, és megerősödött bennem, amit ugyancsak régóta gondolok erről az egész drogkérdésről, mégpedig, hogy egyetlen 'ellenszer' van, ha az ember érdemben foglalkozik a gyerekével. Ha beszélget vele, ha tudja, mi jár a fejében. (Na nyilván ez nem azt jelenti, hogy 'Akkor ülj le fiam/lányom, most megmondom neked az élet nagy igazságait.')
Tegnap, Dani tizenhetedik születésnapján a könyv apropóján erről is beszélgettünk, és megdöbbentően képben vannak mindenféle szerrel kapcsolatban (már hogy a két kamasz). Érdekes, hogy miért éppen Dani örökölt a legtöbbet az én családomból valahogyan áthúzódó függőségekből. Lehet ennek valami genetikai oka. Utána kellene olvasni egyszer.
Zacher Gábor szerint egyébként az egyetlen hasznos dolog, amit muszáj lenne megtanítani ma a fiataloknak, az az, hogyan kell újraéleszteni valakit. Nem túl vidám.

Arról, hogy mit lehet, és mit nem

2012-02-01T09:31:00.003+01:00

A dolog, azt hiszem, mindjárt az elején zavarossá vált, mégpedig azért, mert a blog mint olyan, nem takar műfaji megjelölést. Ha a nevéből indulunk ki, akkor mégiscsak egyfajta naplónak kellene lennie, de a gyakorlat ezt mindjárt az elején zárójelbe tette.
Érthető, az internet közterére engedett privát naplók millióinak túl sok pozitív hozadéka nem is lehet. Hogy a fenébe érdekelne minden szomszédom kibertérbe hányt véleménye a világról, amikor örülök, ha a sajátomat kihámozom a mindennapok mocsarából.
Talán ebből a pillanatok alatt kialakuló túltermelési válságból született az igény, hogy mégiscsak legyenek valami kategóriák. Legyenek témablogok, legyenek közéletiek, újságszerűek, irodalmiak, hobbiblogok, sportblogok, viccblogok, fotóblogok, blogok a blogokról, meg az ördög tudja, mi még.
Az ember rendszerezni vágyik, elveket akar, tiszta kategóriákat, nem összevisszaságot.
Az ember általában. Ha létezik egyáltalán ilyen.
A klasszikus blog, a napló, a web log, szilánkjaira töri az életet, a szilánkokban visszatükröződő világ pedig árulkodó ugyan, de nem teljes. Mutat valamit az íróról, de nem mutat meg mindent, és ez így van jól.
Sok dolgot lehet egy blogon írni, de igen keveset tanácsos, mert minden leírt szó hatással van a világ alakulására. Aki ezt nem tanulja meg időben, rosszul jár.
Lénárdnak igaza van. Az emberi viszonyok az adagoláson múlnak. A túl sok mindig nagyobb probléma, mint a túl kevés. A minden mennyiségben fogyasztható ember pedig még nem született meg.

Pulóverekről

2012-01-31T19:17:00.003+01:00

Narancssárga volt, pamut és túl nagy rám. A nyaka talán kerek. Vagy maximum az a fajta szűk V-kivágású, amiben a vé már születésekor funkcióját veszíti.
Az ujját fel kellett tűrni, kettőt, talán hármat is, hát magas volt, nagyon magas, és izmos is, volt benne valami állatszerűen egyszerű: kalória, mozgás, fáradtság, alvás. A szép emberek egyszerű élete. Egy órája ültem a fotelben és néztem ahogy alszik, nagyon hosszú láb, nagyon csontos térd, hibátlanul izmos hasfal. Szőke. Nem is az esetem.
A pulóver nekem combközépig ért, még a kabátomból is kilógott, de amikor felvettem, ez nem tűnt fel. Reggel volt, fáztam, az esti ruha meg nemigen illett volna a közel-keleti vallások kurzusreggeléhez. Ő adta rám, olyan gyengéd, de semmitmondó mozdulattal, mintha a gyerekét öltöztetné. Aztán visszafeküdt aludni.
Ré istennél tartottunk, amikor a pulóverből felkúszott az izzadt férfitest illata. Ugyanaz a megmagyarázhatatlanul vonzó keverék, a tesztoszteroné és az izzadtságé, mint amit a kis elektromos vonaton éreztem néhány héttel korábban. Egy szavát sem értettem. Gesztikulált és magyarázott. Amikor kivettem a fülemből a fülhallgatót, és mondtam, hogy akkor tessék, most mondja, amit akar, elnevette magát. Aztán leszálltam. Hiába. Nem tetszenek a túlmozgásos, szőke fiúk.
Délután futottunk össze a postánál, a sarkon. Kicsit bizonytalannak tűnt, mert talán neki sem voltak esetei soha a nagyszájú, szőke lányok. Nem tudom. Aztán valahogy feltűnt neki a pulóver, és magához ölelt, de már nem azzal a semmitmondó mozdulattal, mint reggel, hanem a megbonthatatlan összetartozáséval.
Attól kezdve minden reggel mellette ébredtem, bár erre egyikünk sem talált semmiféle logikus magyarázatot. A pulóvert egy hónapig hordtam, és hiába mostam ki, az illata mindig benne maradt. Mielőtt utolsó reggel kivitt a vasútállomásra, levettem, és összehajtogatva a polcára tettem. Szerette volna, ha megtartom, de nem lehetett. Túl nagy volt rám.

Orwell HD-ben

2012-01-31T09:07:00.002+01:00

Ha egyszer valaki pisztolyt szegezne a homlokomhoz, és mindenképpen meg kellene neki mondanom, mi A Film számomra, egészen biztosan Terry Gilliam 1985-ös Brazilját mondanám.
Ha jól emlékszem, 86 környékén láttam először a filmet a Huszárikban, és hiába telt el több, mint huszonöt év, semmit nem fakult a film az emlékeimben. A gyakorlatban persze sajnos sokat, mert bár már láttam azóta többször is, szinte nézhetetlen minőségben jutottam csak hozzá egészen múlt hétig, amikor sikerült megszereznem HD minőségben. (Isten áldja a filmes érdeklődéssel bíró tanítványokat.)
Most mondhatjuk persze, hogy annyira mindegy a kópia minősége egy nagy klasszikus film esetén, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt. A Brazil esetében pedig ez pláne nem igaz, mert Gilliam képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, és hiába szoktunk hozzá a számítógépes grafika csodáihoz, ennek a 85-ben készült filmnek alig akad mai versenytársa látványban.
Hihetetlen, a kor adottságaihoz mérve pedig szint elképzelhetetlen, profizmussal készültek a jelenetek. Nem csoda, hogy a Brit Filmakadémia díjai közül a legjobb technikai megoldásért járót söpörhette be a film.
Azért a legeket a Brazil esetében nem pusztán a képi megjelenítés miatt kell említenünk. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a Brazil a filmre vitt negatív utópiák legjobbja. Orwell filmvásznon, tökéletes minőségben. Bár a film nem a regény adaptációja, a forgatókönyv eredeti (Terry Gilliam, Charles McKeown és Tom Stoppard munkája), tökéletesen hozza azt a világot, amit Orwell is megjósol, és aminek sajnos ennyi év távlatából még több a napi aktualitása, mint a film bemutatásakor.
Egy bürokráciára épülő, az ember szabad döntéseiben ellenséget látó, túlautomatizált jövő-jelent élük át a filmben, ahol a rendszer (mind politikai-államszervezeti, mind technikai értelemben) nyikorogva, de megkerülhetetlen kényszerrel és erőszakkal érvényesíti működését. Ezzel a rendszerrel szemben nincs esélye semminek és senkinek, talán csak a civil ellenállás egyetlen formájának, az álmoknak, amikbe azonban még úgy is, hogy álmodni azért minden rendszerben szabad volt, szükségszerűen belehal az ember.
Magáról a cselekményről nem szeretnék most írni, abban bízom, lesz, aki megnézi, mert érdemes. Arra azonban ügyeljünk, hogy az eredeti 142 perces rendezői változatot szerezzük be, mert ebből a filmből is készült egy rövidebb, happy endingesre kényszervágott verzió az amerikai stúdió miatt. Amerikában ez a megvágott, boldog befejezésű változat került bemutatásra. (Jó, valahol érthető, 12 millió dollárt fektettek be, amit aztán soha nem láttak viszont.)
A rendező eredeti szándéka szerint készült vágás ennél jóval életszerűbb, sötétebb és kilátástalanabb, de kétségtelenül ez az egyetlen elképzelhető befejezése ennek a filmnek.
Aki a Brazilt megnézi, egy szép, új világot néz majd, amelyben legnagyobb meglepetésére saját világára, 2012 Magyarországára ismer rá. Kényelmetlensége ellenére is kihagyhatatlan filmremek, és (szégyen ránk nézve is, de) örök klasszikus, amely nem véletlenül nyerte meg az összes nagy díjat Los Angelesben, és nem véletlenül nem nyert egyetlen Oscart sem.

Alliterálhatna

2012-01-30T06:14:00.000+01:00

Hiábavaló hétfő hajnalnak lehetne írni, de nem hangzik jól. Áthúzódó hányinger-fejfájás és hideggyűlölet. Heti kezdés.
A tegnap estét Emmával töltöttem. Azt hiszem, valami olyan korszakomat élem, hogy nem szabad inni, nem is tudok, vagyhát technikailag igen, de nem tesz jót, vagyhát lazításilag igen, csak nem kellene egy pohárnál többet, mert azonnal véráramba szívódik. Lehet, hogy nincs májam? Innen lehet ez a ma reggeli áthúzódás.
A beszélgetés jó volt, gyémántos persze, igaz, visszanéztünk csak, nem előre. Az elmúlt napokban amúgy is csak a határidőnapló mutat előre. Van olyan, hogy időválság???
A hétfő is bizonytalan. Bori tegnap este köhögni kezdett. Torokszorító hirtelenvírusa van. Még elmúlhat mire felébred. Eszter hányt. Utóbbi nyilván azért, mert tegnap teletetováltatta a gerincvonalát körökkel. Na jó, nem tele. Öt van. Vagy négy. Az ember végtére is hiába beszél. Aztán meghal.
Arról, ami marad, itt: VilagMa.

Besztof sic!

2012-01-28T09:41:00.000+01:00

Higgadtam egy napot a tegnapi értekezlet után, és lám, javamra vált. A bejegyzésben nem lesz káromkodás.
Tulajdonképpen nem is szeretnék különösebbet mondani erről az egészről, inkább álljon itt néhány gyöngyszem szó szerinti idézetben:

Satöbbi tehát.
Én szó szerint írtam, jó???
Igen bizonyára nyilván.
A fiatalok normaszegésének és deviáns viselkedése. (Kivetítve.)
Akkor egy kis gazdaság tehát társadalomtudomány.
Ez egy szélesebb életkort fog át. (11111111111 éves?)
Ezek jelentős mértékben szülnek. (Cigány gyerekekről. Ha megölöm ezt a nőt, nem mentenek fel, ugye?)
És ez egyre gyorsuló mértékben nő.
Társadalmi katasztrófa következett be.
A pedagógushivatás tekintélyvesztése mélyponton van. (Vagy más.)
Csak mondom, tudományos fokozattal csínján kell bánni. (Akkor Gofrit majd kirúgja, ha ledoktorál??? Hol az agyszkennerem?)

És végül:
A szeretet vezérli a köznevelési rendszer egészét.

Ez utóbbit lefordítom akkor közoktatási angolra:
MAKE LOVE NOT MONEY.

Valaki fogjon le, legyen szíves.

Nyolcan

2012-01-27T06:09:00.000+01:00

Majdnem nem is mentem el. Nyűgös és fáradt napokat generálok mostanában magamnak magamból meg a világból összegyúrva, úgyhogy tényleg, ha mondjuk tegnap nem a lányokkal ebédelős csütörtök van, tényleg el sem megyek. És akkor kimaradt volna egy fontos beszélgetés az életemből.
Persze szóltam előre, hogy nem olvastam végig a könyvet még, lassan jutok benne előre, nem tudom, Rushdie vagy a könyv miatt, mindegy, úgyhogy arra gondoltam, majd elülök a sarokban és kussolok, de bármit inkább, mint a mai beszámolót.
Most már fél éve, hogy összejárunk a hónap utolsó csütörtökjén, hogy könyvekről beszélgessünk, és talán van már valami kapocs közöttünk, ami akkor is összeköt, és ami akkor is elvisz minket ebbe a kis furcsa, félhomályos szobába, amikor nem olvastuk (végig) a könyvet. Nem barátság ez még, azt hiszem, érdeklődés inkább vagy nyitottság, egyfajta belső késztetés, hogy beszélgessünk egymással a világról. Nehéz pontosan körvonalazni.
Valahogy úgy éreztem tegnap estig, hogy csinált csoport ez. Egy egyensúly nélküli vegyület, nem is, talán mint az olaj és a víz. Kevered, kevered, de nem oldódik.
Nem értek a csoportdinamikához, nem tudom, mitől változnak a dolgok egyszer csak, de megváltozhatnak, és ez a világra nézve jó hír. Tegnap többünknek is fontos volt eljönni, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig a könyvet. Ha jól belegondolok, végül négy-négy volt az állás olvasók-nemolvasók tekintetében. Mégis ott voltunk mind a nyolcan...
Mint az igazán jó beszélgetéseknél, nem lehet pontosan felidézni, miről is volt szó. Pont mintha arról kellene írnom, miről beszélgettem TSB-vel, meg VM-mel. Apróságok jutnak eszembe. A hosszú kávé röviden. Ilyenek. Az estéről meg ... hogy ... fogalmam sincs. Annyi mindenről volt szó, többek közt Frida Kahloról, meg a szobrászatról, Rushdie Sátáni verseiről, aztán végül valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy a művész nem tudja kiölni magából az alkotási vágyat, de különös módon azt sem, hogy a művét a világnak megmutassa. Mert van, lesz abban valami patologikus, ha magába fordulva valamelyiknek nem tesz eleget. És hogy boldog harmóniából alkotni nemigen lehet.
Nehéz leírni egy csoport beszélgetését. Nem is lehet jól talán, annyi minden alakítja a beszélgetés menetét, mert lehet, hogy csak egymásra néz két ember gondolkodva, a harmadik pedig emiatt mond egy mondatot, amiből új iránya kerekedik a történetnek.
Összenőttünk egy kicsit, azt érzem, nyolcan, nyolc teljesen különböző ember, szanaszét futó életekkel és gondolatokkal, havonta egy estére, egy író kezében összefogott zsinórok azért. Megszerettük egymást? Nem tudom, minek kell hívni ezt. Szeretetnek mondjam egymás elfogadását? Azt, hogy örömünket leljük abban, ha a másikat meghallgatjuk? Közösség ez most akkor, esetleg valami kezdődő barátságféle? Lehet barátság úgy emberek között, hogy szinte semmit nem tudunk a másikról, csak a gondolatait ismerjük meg?
Beszélgetni kell emberekkel. Talán ez volt a legfontosabb tanulság. Meg az is, elmehet az ember évekre Japánba, szétverhet egy hónapokig faragott kőtömböt, kifordíthatja önmagát, ha nem ez az útja, nem lesz nyugalma. Zavarodottság, értékvesztés és a támpontok teljes hiánya nehezíti ma az alkotók életét. Valami ilyesmit mondtunk, de most először éreztem úgy, reggelig is lehetett volna beszélgetni.
Egy hónap múlva majd Simone de Beauvoir kapcsán folytatjuk valahonnan. Mert most már lett mit mondanunk egymásnak.

Csütörtök

2012-01-26T05:56:00.001+01:00

Csak menjünk már el egy kicsit.

A törvénytiszteletről, meg a jóképű gengszterekről

2012-01-25T05:37:00.001+01:00

Egy diákom ajánlására néztük meg múlt héten Michael Mann Közellenségek (Public Enemies) című filmjét. Nem vasalósnak ajánlom, legfeljebb másodszor.
Nagyon érdekes film, kifejezetten jó, mégis volt benne elég sok dolog, ami meg nem tetszett. Ami nagyon jó volt benne, az a történelmi hitelesség. Michael Mann azt hiszem, az a rendező, aki alaposan, szinte dokumentarista attitűddel járja körül a témáját. Nagyon korhű volt a jelmez, a díszlet, a beállítások, a történetvezetés. Mann ennek a hitelességnek rendelte alá a szereposztást is, a szereplők szinte a megszólalásig hasonlítanak a történet eredeti alakjaira, és ez tulajdonképpen nem olyan nagy baj addig, amíg a kiválasztásnak nem rendelődik alá a színészi alakítás.
Ez sajnos most nem tudott megvalósulni a filmben.
A színészek haloványkák maradtak, pontosabban az általuk megformált karakterek maradtak kidolgozatlanok, többségük alakítását sajnálatos módon elnyomja a harmincas évek csillogása. Még az a szerencse, hogy azért nem mindenkiét. A Melvin Purvist alakító Christian Bale és a J.Edgar Hoovert alakító Billy Crudup jól játszanak, a John Dilligert alakító Johnny Depp pedig hibátlanul hoz egy gengszternél is gengszterebb típusfigurát. Az ő esetében nehezen tudok dönteni, mert nem tudom, csak így sikerült, ilyen csillámosan felszínesre a játék, vagy ez kifejezetten rendezői szándéknak tudható be. Legyünk optimisták, mondjuk, hogy direkt ilyen álomszerű papírhős ez a figura.
Ami még verhetetlen a filmben, már megszoktuk ezeknél a pasiknál, az a zene. Nagyon jó ízléssel válogattak, úgyhogy érdemes a filmzenei albumot is meghallgatni. (A lejátszón van belőle néhány szám.)
Megszerettem ezt a filmet, ez az igazság. Kicsit sajnálom, hogy egy csomó részét (vagy az összeset??) videokamerával vették fel, ami biztosan szándékolt újdonság és kísérletezés, de nekem a harmincas évek gengsztervilágához sehogy sem stimmelt a dolog, sőt itt-ott kifejezetten zavart, hogy nem volt rögzítve a kamera. Hogy jött ez a dokumentarista hitelességhez párban, fel nem foghatom. Mindegy, ez van, egy nem tökéletes, de összességében nagyon is szerethető filmet ajánlok azoknak, akik kedvelik a harmincas évek Amerikáját, a jóképű fickókat és a jó zenét.

Vera más szempontból a történelmi háttérről, és a törvénytiszteletről a VilagMa oldalán.

Pedagógushétfő

2012-01-24T05:37:00.001+01:00

A hétfők ... Tegnap olvastam, hogy Felkelni, Túlélni, Lefeküdni. Annyira ilyenek a hétfőim mostanában. (Meg a keddjeim, meg a szerdáim...)
Tegnap Dani osztályozóvizsgája vett ki az észből, miután annyit sikerült kinyomozni a féléves négyeséről, hogy valahogyan a tizedikes tanév anyagára négyes osztályzatot kapott. Hogy emlékeink szerint mindösszesen egyszer vizsgázott, amire a tanár azt mondta neki szóban, hogy ötös, az mindegy, azóta már le is érettségizett. Az osztályfőnöke annyit mondott a telefonban, talán félreértett valamit Dani, mert náluk spanyolul a próba az vizsgát jelent. Hogy ehhez egy olasz anyanyelvű angoltanárnak mi köze lehet, nem nagyon értem.
Mindenesetre kértem, hogy keressék elő a vizsgajegyzőkönyvet, bemegyek, megnézem. Hogy tudok-e tenni bármit, nem nagyon hiszem. Ha a kormányhivatalhoz fordulok, és igazam van, nem jól vizsgáztattak, akkor eljárás indul az iskola ellen, elmarasztalják az igazgatót és az érettségi elnököt, Daninak újra kell vizsgáznia stb. Jó kis csapda. Ha igazam van, mindenkit megbüntetnek. Persze nyilván ez lenne a helyes, csak éppen a gyerek szívná meg alaposan, hiszen ő még évekig ebbe az iskolába fog járni.
Mindeközben Eszterék osztálya január huszonharmadikán sem kapott bizonyítványt. Most akkor ezzel is mit lehet kezdeni. Én mondjam az igazgatójának, hogy törvényt sértett???
Mindig a törvény betartása az egyszerűbb hosszú távon. Hiába morog az ember, hogy adminisztrálni kell rendesen, be kell tartani a határnapokat, a gyereknek biztosítani kell minden törvénybe foglalt jogát, mert ha egyszer valaki vizsgálódni kezd, akkor egy csomó rossz következménye lesz ezeknek az apróságnak tűnő dolgoknak.
Ja, és ha szülőként szólsz, majd megnézheted magadnak a gyerek jegyeit, ha kollégaként, menj a francba, majd pont egy másik iskolából jövő mondja meg, mi a tuti, ha meg elnökként, akkor 'nem vagy elegáns' (értsd egy kötözködő HP). Jó kis dilemma.
A napom a saját intézményben varázslatosan telt különben. Bridge sokáig titkolta az értekezlet értékelő szempontjai, de valaki tök véletlenül rátalált a szerver eldugott csücskében. Most majd azt használjuk, annak ellenére, hogy B két hete megígérte, elküldi e-mailben, és azóta sem szólt egy szót sem. Magad uram. Majd telepatikus oklevelet is kapunk év végén.
Ehhez tegyünk hozzá egy órát nap végén a betűfelismerő csoporttal, egy szülői értekezletet Borinál, és egy esti 'merttisemmitsem-tudtokelintézninormálisangratulálok' bátorító kirohanást, amit az egész vizsgamizériával kapcsolatban Zé úrnak sikerült megosztania Danival meg velem. Ezek után Dani este tízkor még szétszerelte az ágyát, és levitte a garázsba. Most a földön alszik. (Matracon persze.)
Minden nap öröm tanárnak lenni, de a hétfők kétségtelenül valami különleges bájjal bírnak. Vagy csak most ért ide a mágneses vihar.
Bátorító zene legyen. Nomen est omen.

A januári napsütésről

2012-01-23T05:41:00.002+01:00

A januári napsütés mint a gyógyító csoda. Ami nyáron felizgatja a természetet, tevékeny munkára sarkallja az élővilágot, az télen bónusz, különös jutalom a tétlenségben. Mint egy időskori szerelem.

Párnakönyv

2012-01-22T07:55:00.002+01:00

Azt olvastam Rushdie könyvében, hogy egy férfi, amikor az általa szeretett lány megvetően nézett rá, viszketni kezdett. Persze maga a szereplő és az ő csalánkiütései is a fikció körébe tartoznak, de azért szerintem is van ilyesmi.
Nekem például ajakherpeszem csak és kizárólag olyan napok reggelén jön ki, amikor egyébként valami feladatom van, amit utálok. A továbbképzés első reggelén például sikerült egy viszonylag kicsi, de kitartó herpeszt növesztenem.
Erről is lehetne regényt írni. Az lenne a címe: Úton az autoimmun felé. Esetleg több kötetben is.
A tegnapi nap után megint annyira fáradt voltam, hogy már este hétkor zombi üzemmódban működtem. Jó ez persze, szesztakarékos, mert berúgni már teljesen felesleges. Egyszerűen eszméletlenre alszom magam.
Valaki egyszer azt mondta, ez is a depresszió tünete, hogy az ember folyton aludni akar, de szerintem simán nincs igaza. Ez a depresszió kezelésének a módja. És igenis jó. Aludni jó. Ha tud az ember.
Én ritkán tudok, úgyhogy ilyen párna korszakaimban kihasználom a lehetőséget, és alszom.
A pihentség persze független az alvással töltött időtől, de egyáltalán nem független a párnától és a matractól. Ezekben nagyon válogatós vagyok: kemény matrac, félkemény és kicsi párna (előbbi a derekam miatt, utóbbi, mert hason alszom legtöbbször).
Volt egy korszakom, amikor párna nélkül aludtam, de nem jött be, mert még a szokásosnál is rémisztőbb álmaim voltak. Azóta visszatértem a párnákhoz. A párnák reményt adnak. Nem tudom, miért. Talán, mert olyan jól ölelhetőek, mert nem beszélnek, és mert nem akarnak az embertől semmit.
Akkor inkább mégis ez kellene: Biedermann Izabella: Párnakönyv. Ha jól sikerül, esetleg második részként a Matrackönyv. Persze a vége nem lenne olyan vidám.

Néhány jó tanács azoknak, akik szeretnének három nap alatt fél millát gründolni teljesen törvényesen

2012-01-20T06:08:00.001+01:00

Ma már vannak bankjegyek, amiket ki is lehet mosni, nem lesz bajuk.

Tudom, tisztában vagyok vele, manapság kicsit nehezen mennek a dolgok, a bevételek is akadoznak, de mint tegnapi tapasztalataim is mutatják, nem szabad feladni. Aki kitartó, elnyeri méltó jutalmát.
Nézzük tehát. Mit érdemes... mit érdemes??? (Gondolj, gondolj...) Mi lenne, ha szerveznénk egy továbbképzést? Az jó, de kiknek? Hááát, ravasz, fogós. Legyenek pedagógusok mondjuk, azoknak a bőrük alatt is pénz van, meg jól meg is vannak félemlítve, majd nem mernek pofázni, ha nem tetszik valami nekik.
Ha jól választunk, a képzés hiánypótló, és akkor lehet szemérmetlenül drága. Három nap, harmincezerért reggel kilenctől este hatig. Akkor jól el is fáradnak, pláne nem pofáznak bele semmibe.
Hirdessük meg a képzést jó előre, a jelentkezés lehetőségét azonban csak rövid ideig biztosítsuk, és csak harminc embert fogadjunk, így érdeklődést generálhatunk, azt a benyomást keltjük, nagy a verseny, és örüljön, aki bejut. Karácsony előtt küldjük ki a befizetendő csekket, de a számlákat kicsit keverjük meg. Hadd dolgozzanak a szentjeim.
Ennyi előkészítés után ki az, aki megkérdőjelezi, sokat, erőnkön felül teszünk azért, hogy a tanfolyam jól sikerüljön??? Na ugye.
Ha befolyt a 900 e tanfolyami díj, akkor ki kell ebből hoznunk a lehető legnagyobb profitot. Nézzük, milyen kiadásaink lesznek:
papírköltség és postai díjak (levelek) : 30X300=9,000
nyomtatott anyagok + fejenként 1 db irodai szürke mappa: 15X csomag fénymásoló lap (mappa van ellátmányban ebben a hivatalban) mondjuk 9,000; ja kell ragaszthatós vignetta AKA etikett, de az is van a hivatalban eleve.
előadó díjazása és költségtérítése: 50,000 két napra mondjuk. Ezzel is legyen boldog, tulképpen a munkakörében leírt feladatát csinálja, mondjuk ezért kell neki messziről jönni, mert akkor indokolható a díjazás, a buszjegyét meg akár kiköhögjük pluszban is, lássa, nem vagyunk kisstílűek. (Költségtérítés 10,000, de akkor sokat mondtam, és akkor ő nem ehet a szendvicsből.)
Költségként merül fel még a résztvevők etetése, itatása. Dilemma. A szerződésben írjuk azt, lesz ebéd, meg innivaló, de ne legyen, mert az macerás. Helyette közbeszerzésben szerezzünk be fejenként két szendvicset jó száraz kenyéren, és ajánljuk fel a csapvizet a vécében. Ha nagyon ugatnak, vitessünk egy kancsó vizet a terembe, meg pár műanyagpoharat is, de telefonon üzenjük meg, hogy másnapra hozzanak ám, mert ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak. Hát nem lopjuk mi a pénzt. (Kávé legyen korlátlan mennyiségben, hadd emelkedjen a vérnyomásuk, persze csak akkor, ha kávézás előtt kitisztítják a kávégépet, amihez mi nem értünk. Ez dupla haszon.) Ezen pazar ellátás költsége mondjuk napi 1,000 forint per fő, a három napra 90,000. Drága a közbeszerzett szendvics, ez igaz.
Mivel saját magunk termében van a helyszín, bérleti díjat nem kell fizetni. A net ingyenes hotspot.
Ha kivonjuk a költségeinket a bevételből, akkor 900,000-158,000=742,000. Mindig van, aki végül nem jön el, hogy rohadna meg. 742,000-60,000=682,000.
Különítsünk el ebből váratlan kiadásokra. Mondjuk, ha valaki kitöri a nyakát a szétesőfélben lévő székeken, akkor esetleg lesz kis perköltség, de majd bebizonyítjuk, hogy nem figyelt eléggé, nem előre dőlt satöbbi, szóval kártérítéssel nem kell kalkulálnunk.
Ha megvan a pénz, ügyesen költségeljük el papíron, számlázzunk magunknak terembérletet, meg mit tudom én, még mit. A szakértők majd megmondják. A lényeg, hogy bizonyítani tudjuk, milyen fantasztikusan, hozzáértő módon tudjuk a hivatal bevételeit növelni három nap alatt fél millával. Így akkor csak kinéz nekünk is egy szerény, pár(száz)ezres jutalom.
A kik? Jaaa, a tanárok mindent kibírnak. Kit érdekel. Örüljenek, hogy van állásuk. Most meg majd még lesz egy papírral többjük is. Arra használják, amire akarják.

Fehér

2012-01-18T11:35:00.000+01:00

Megint esett kicsit a hó, ilyen taknyosan, hogy túl vagyunk azon az állapoton, amikor elfeketedik az ég, és akkor eljön ez a szürkeség, amikor havazni kezd, de sajnos második napja nem tudunk valami megnyugtató fehérség felé elmozdulni. És a szürkeség még hagyján, de nincs is elég hideg, pedig a hideg jó, akkor még a fotókon is összeugranak a tárgyak, és szép, éles határuk lesz.
Ilyen semmi idő van. Olyan, hogy még rosszkedvűnek se tud lenni az ember tisztességesen. Inkább vállvonogatós, kit érdekel kedve van, amikor egy kicsit csak a saját nyomora érdekli, és a többieket is csak ilyen tessék-lássék módon tudja sajnálja. Nem azért, mert alapvetően rossz ember, egyszerűen csak szeretné, ha esne a hó, ha otthon ülhetne a fotelben, ha nem kellene megtartania nyolc órát, ha délután nem kellene uszodába vinni a gyereket, mert halálra unja magát közben, és ha nem kellene másnap ismét felkelnie, és egy adminisztratív továbbképzésen ülnie kilenctől hatig.
'Ikigai'- mondja a japán. Az kellene. Fehérben.

nyugtatósdi...

2012-01-17T08:00:00.000+01:00

...néhanap jó dolog tornyokat nézni, téli éggel. Jót tesz a léleknek is :)

(kattints rá azért)

Egy átlagos januári hétfő

2012-01-17T05:51:00.000+01:00

Kicsit abszurd napokat élek. Furcsa dolgok történnek velem a munkahelyemen, és mindenfelé amerre járok. Tegnap este már egyenesen arra gondoltam, talán valami világméretű valóság showban szereplek, csak nem tudok róla. Mint Jim Carrey abban a filmben, aminek most nem jut eszembe a címe.
Reggel mindjárt négyszemközti megbeszéltem a főnökömmel, aki egyenesen arra ragadtatta magát, hogy német szaknyelvi könyveket mutogatott nekem, holott nem azért mentem, hogy megtudjam, tulajdonképpen ehhez is ért, hanem azért, hogy egy csomó dolgot megoldjunk, és hogy lemondjak a munkaközösség-vezetői posztomról. Egyik sem sikerült. Annyit léptem előre az agyhalál-mentesítés terén, hogy sikerült a gyakornokot más mentorra bíznom. A többi maradt a régiben.
Eközben a folyosón kiderült, hogy három nyelvszakos is hiányzik, úgyhogy gondolom csütörtökön és pénteken majd színeznek az óráimon a diákok, szakszerű helyettesítésre aligha lesz tanár. Sebaj.
Voltam az új csoportjaim egyikénél, a betűfelismerőknél, istenemre mondom, egy pszichiáternek aranybánya lenne a terep. Van szociopata, pszichopata, bipoláris, eddig integrált oktatásban résztvevő, fogyatékkal élő, a maradék pedig egyszerű kis tanulási nehézséggel küzdő, esetleg a szociális hálóból kiszakadt fiatal. Illetve van egy lány, aki talán téveszmés, de abban nem vagyok biztos. Ütős kis csapat, remélem, nem lőnek le. Különben lelkesek (már a szociopatát leszámítva, aki feszt feküdt a padon), már tanultunk is egy kicsit. Mindenesetre az biztos, hogy disszertációt lehetne belőlük írni.
Amikor zsinórban órám van, nagyon elfáradok a nap végére. Nem szeretem. A szünet alig elég valamire, jó ha pisilni eljutok, eszem egy falatot, felkapom a könyveim és már indulok is, na nem mint a nő a samponreklámban, mert hajat mosni azt elfelejtettem reggel. Extra dolgokra, beszélgetésre nincs idő. Na ehhez képest tegnap még egy tankönyv-ügynök is beesett. Az egyik kiadónak új embere lett a mi régiókban, aki egy TV-shopos fickót megszégyenítő rámenősséggel nyomta a szöveget a rendelkezésére álló két percben. Annyira kellett röhögnöm, hogy el nem tudom mondani. Életemben még ilyen lelkesen nem dugta az orrom alá ember a tankönyveket. Már kezdtem attól tartani, azonnal vérszerződést kell kötnöm vele.
A nap megkoronázásként megbeszélést tartottam a munkaközösségnek, ahol elmondtam, hogy mi az aktuális teendő, lelkesítő beszédet intéztem hozzájuk a lelkiismeretes munkavégzés témájában (túlzok), és elmondtam volna a jövő héten esedékes tantestületi megbeszélésre elkészítendő beszámoló témáit is, ha lennének ilyenek a birtokomban.
Utána gyerekért rohanás, haza, kicsit gitározott (a gitár hamis, és mióta anyám ráült, szinte használhatatlan, de nincs pénz másikat venni), elrohantunk az uszodába (a parkoló automata megint nem jó, minimum száz forintot akar öt percre, mert se az időt nem lehet beállítani, se az autó típusát, így most azt hiszi, az autóm egy busz, szóval nem fizettem, de nem büntettek meg), ahol meghallgattam Dezső bácsi énhozzám intézett szózatát gyorsúszás témakörben. Minden díjfizetéskor szükségét érzi a szakmai tájékoztatásnak sajnos.
Otthon még angolozni kellett kicsit, meg meghallgatni a kamaszok emberi jogi harcoshoz méltó kirohanásait, és örülni, hogy Dani kijutott Olaszországba a videokészítő versenyre. A versenyválogatón zajló kis magyar pontozáson persze felhúzta magát, mert az egész úgy zajlott, mint a magyar pályázatok esetén általában, tényleg a kedvencnek csak arra nem járt plusz pont, hogy XY-nak hívják. Sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon ilyen átlátszó igazságtalanságokat kell megtapasztalniuk.
Végül este fél tízkor magamhoz vettem Rushdie regényét, majd anélkül aludtam el, hogy időm lett volna legalább kinyitni. Kicsit nehéz olvasni, és kicsit kemény rajta aludni. Különben jó kis könyv.
Ma egy egyszerűbb napot szeretnék. Ja igen, hogy mondjak valami jó hírt is, vasárnapig lehet konferenciára pályázni Berlinbe.

A tanár magányos harcáról

2012-01-16T08:23:00.003+01:00

Tanárnak lenni sok szempontból az egyik legmagányosabb hivatás ma Magyarországon. Sajnos.
http://vilagma.hu/kaosz-es/szamkivetes/

Hétfő

2012-01-16T06:51:00.001+01:00

A sietségről

2012-01-15T07:28:00.001+01:00

Néha, nem túl gyakran, siethetnékem támad. Gyorsan akarok mindent ilyenkor, leginkább szeretni persze vagy elutazni, menekülni ki a világból, az értelmetlenség elől.
Nem tudom, miért gondolom ki magamnak ezt a türelmetlenséget, ezt a hebehurgyaságot, ezt az erőszakos magamnak akarást, amikor a tapasztalat és a józan ész ebben soha nem támogat.
Két napja, mióta megláttam Joe asztalán a Jad Vashem nevét, Jeruzsálembe szeretnék menni. Nem nagyon lehet ezt megmagyarázni, de olajfákra vágyom, a héber betűk fegyelmezettségére, meg a kérlelhetetlen kövekre. Az idő nagy türelmének kézzelfogható bizonyítékaira.

Temetésekről

2012-01-14T10:48:00.000+01:00

Napsütésben temetni jó. Sokkal jobb, mint zuhogó, jeges esőben például, amikor csontközelbe költözik az elmúlás. Nem vidám, nem úgy értem, hanem olyan, hogy esélyt ad kéretlenül is arra, lehessen hazamenni, ebédet főzni, a gyerek haját megfésülni.
Hét ágra sütött a nap, amikor apámat temettük. A koporsó nyitva volt a ravatalozóban, apám pedig kisimult arccal feküdt az egyetlen tisztességes, temetésekre tartogatott öltönyében, és még az arca is rózsaszínben játszott, egészen természetes formát adva a helyzetnek. Éppen csak a nyakánál vöröslő foltok miatt gyaníthatta az ember, hogy nem az élet, hanem a halál festi a színeket ilyen meglepő érzékenységgel.
Az jutott eszembe először, milyen kényelmetlen lehet a koporsó, hideg főleg, és hogy apámnak tiltakozni kellene, felállni, leporolni magát, hogy na jól van, ne szórakozzunk itt, ki találta ki ezt az egész marhaságot. De a kedves hullák nem jópofáskodnak, csendben kivárják, amíg felszögezik a koporsó fedelét akkor is, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy inkább lehúznának egy feles cseresznyét. De beletörődnek, mert ilyenek.
Érdekes, hogy ritka az, amikor a gyászolók hasonló bölcsességgel tekintenek minderre, pedig lássuk be, lázadozni a halottnak volna joga, nem az élőknek. Apám temetése kivételes alkalom volt. Nem tudom, miért, de megkímélt minket a sors, anyámat mondjuk a nyugtató inkább, a teátrális jelenetektől.
Békés temetés volt, nem abból a hálistenneknemszenvedtöbbé álmegkönnyebbüléses típusból, amikor a család inkább csak a lelkiismeretét siratja, mint a drága halottat, hanem egy a teljes életet élt emberek könnyű és gyors halálát respektáló temetések közül.
Tizenhárom éve pont úgy sütött a nap, mint ma délelőtt. És a fejem is hasonló kíméletlen őszinteséggel fájt.

égrenézősdi....

2012-01-13T20:19:00.002+01:00

...ezt a fotót akkor neked rakom ide bloggazdám, erre a péntek13-ra. Te, tudod miért!
/a népek pedig, akik megnézik, vagy kitalálják, vagy nem - végül is, annyira nem is érdekel :) /

Egy poszt, amelyben nagyon csúnyán káromkodom, de jól esik

2012-01-13T19:02:00.001+01:00

Kérem szépen, hogy akit zavarnak a csúnya szavak, azok itt hagyjanak fel a poszt olvasásával.

Nyilvánvaló, hogy teljességgel értelmetlen dolog normálisan és lelkiismeretesen dolgozni ebben a kurva iskolában, mert csak megszívatják az embert jutalomképpen. Tegnap már felhúztam magam azon, hogy a nyakamba varrtak egy betűfelismerő csoportot második félévre, akik, teszem hozzá vidáman, nem csak angolul nem tudnak, hanem mindegyik egy kicsit pszichiátriai eset is, de hát drága Zé, benned bízunk... Lefordítom, Te biztos vagy olyan hülye, hogy amit más elbaszott, azt majd ellapátolod.
Jó, aludtam rá egyet, fasza tanerő vagyok, elvállalom, csak kezd az az érzésem kerekedni, mint az abdai kirándulás előtt, hogy összenéznek a hátam mögött, hogy na, szerencsétlen balfasz, még ezt is rá tudták sózni.
De ma végképp űberelték az egész eljárást azzal, hogy hozta a hírt a hű kis szolga, hogy adtunk neked még két órát, mert az egyik szakmai tárgyat oktató kolleginának NEM VOLT ÍGY KÉNYELMES!!! A kolleginának egyébiránt 11 a kötelező órája, mert állítólag betegre melózza magát, amikor évente egyszer valami szakmai programot leszervez, jajjaj. Most meg növeszti a seggét, és nem lehet szegény virágszálamnak csak két túlórája, mert még nemtom, mi baja esne. Szóval ő 13 órában nyomja, és nem ám annyi pénzért, mint mi, hanem jóval többért, mert fontos munkaerő, és mivel van neki szabadideje, ezért áttanít heti egy napot egy kisebb összegért a rivális szakképző magániskolában. Ő az, akinek ezt is lehet.
Én meg akkor most csináljam a dolgom négy túlórával, miközben munkaközösség-vezető és mentor is vagyok, úgyhogy mondjuk éjszaka álmomban látogassak órákat, csináljam meg a papírmunkát, és mivel a főnökeimnek nem kényelmes őszintén elbeszélgetni a munkájukat szarul végző tanárokkal, arra Biedermann megkérlek, hogy intézd el. És tényleg nem baj ám, ha nem tudsz órát látogatni, mert majd év végén fogom csak számon kérni, de akkorra majd már elfelejtem, hogy kibasztam veled. Jó lesz így?
Na most vagy felmondok hétfőn, vagy felvágom az ereimet. Vagy felhívom a háziorvosomat, és olyat teszek, amit húsz év alatt soha még nem tettem meg. Ja igen, és menjenek a picsába.

Ennek most nincs címe

2012-01-13T06:13:00.001+01:00

A másik életemben lakunk valahol, egy házban, ahol nagy ablaktáblákat mos az eső, és ha a lábamhoz dörgölőzik, kiengedem a kutyát a kertbe.
A másik életemben valamivel később fekszem, de később is kelek, és talán a derekam sem fáj.
A másik életeben többet mosolygok délután, amikor megkérdezed, hogy telt a napom, és azt mondom, szörnyen.
A másik életemben hétvégén otthon maradok, és nézem a kezed, ahogy olvasol.
A másik életemben nem született gyerekem. Se élő, se halott.
A másik életemben veled vagyok, te meg velem.

Januári (ilyen) kesergő...

2012-01-12T15:48:00.001+01:00

...van úgy, hogy az ilyen apró fényeket is biztatásnak vesszük. Talmi fények...

Ma egy másik

2012-01-12T06:01:00.002+01:00

Vannak reggelek, amikor az ember hitetlenkedve néz maga elé, mert nem tudja biztosan, hogy amit előző este gondolt az életéről vagy a világról, az tényleg úgy van-e. Hogy a kiadós alvás átírta-e az előző este a gondolat bakelitjébe öntött kényelmetlen sláger refrénjét, vagy ugyanaz a kicsit szomorú, kicsit szerelmes nóta szól aznap reggel is. Hogy ugyanott reccsen-e a lemez az öntési hiba miatt vagy ez most nem, ez most tisztán szól, és a zongora meg a hegedűk is jókor lépnek be, és kivételesen nem sietik el.
A ma reggeli szám különben elég sok helyen recseg. A legtöbb a munkahelyi recsegés, mert tegnap raporton voltam az igazgatóhelyettesnél, aki látomásos napjai egyikén megosztotta velem, hogy nálunk baj van a nyelvoktatással. Tényleg baj van különben, de hogy ez azt kell jelentse, hétfőtől kapok egy újabb nehéz (értsd reménytelen) csoportot, azt nem gondoltam volna. Pláne úgy, hogy nyilván akkor még kevesebb lehetőségem lesz órákat látogatni, pedig kellene, de ezt a kétes 'kinevezésem' előtti tíz percben mindketten meg is állapítottuk.
Hát baj van igen, persze nem csak a nyelvoktatással, de én valóban ezért vagyok felelős, szóval ma le kell ülnöm Bridge-dzsel, és négyszemközt el kell erről beszélgetnünk az irodájában, mondta tegnap mélyen a szemembe nézve. Csak sajnos az van, hogy nem akarok vele beszélgetni, de azt mégsem mondhatom, hogy csendes periódusomat élem, bocs, meg azt sem, hogy unom az értelmetlen körmondatait, mert semmi előremutató nincs bennük. Tehát ma bemegyek, és elmondom neki, hogy az van, szar ez így, de majd semmi okosat nem tudunk kitalálni együtt sem arra, ha egy tanár rosszul végzi a munkáját. Maximum idén is meg tudom nekik mondani négyszemközt, hogy szerintem változtatni kellene. Aztán majd minden marad a régiben, mi meg kivakarjuk a nehéz helyzetekből, átadjuk a csoportjait valami mentőangyalnak érettségi előtt, és bazmegolunk elkeseredettségünkben. Illetve az utóbbit, habitusomnál fogva, csak én.
Nagyon jó lenne, ha lenne munkahely ma Magyarországon, és azt lehetne mondani kollégáknak, figyelj, tök jó ember vagy, tehetséges ebben-abban, de nem a tanárságban, mert azt nagyon szarul csinálod, emiatt nem is szereted, csinálj valami mást holnaptól, az életed is rendben lesz. De nincs más, az élete nem lesz rendben, és naná, hogy ha bemegy és a kutyájáról beszél negyven percet magyarul, az még mindig jobb, mintha nem lenne állása és éhen halna.
Nincs értékelés gyakorlatilag, se ön se másmilyen. Ami van, az meg nem működik. Én eljutok egy évben X órára, megnézem, van egy képem, ezt elmondom a tanárnak, teszek javaslatokat, gondolok valamit az egy óra és a személyisége ismeretében, aztán következő tanévben igyekszem ennek megfelelően eljárni, amikor beosztom a csoportokat. A véleményemet leírom a rendelkezésemre álló 3 (!!) sorba a megfelelő nyomtatványba, aztán ennyi.
Tegnap Gofrinál látogattam, jó volt látni, ahogy tanít, de holnap bejelentkezem a kutyás nőhöz, és hülye picsa leszek. Minden napom más. Nem tudom őket előre.

Szavak

2012-01-11T05:46:00.000+01:00

Én nem tudom, mire való a szó. Hacsak arra nem, hogy megint legyen mit félreérteni. Hogy megint legyen min megbántódni. Mellékölteni egy egész képzelt holdudvart, átértelmezni, darabokra szaggatni, felszeletelni, kifordítani, megrágni, visszaköpni a szembe.

Jobb nem szólni semmit. Csak az a baj, hogy a csendet néha még a szónál is jobban tudom gyűlölni.

Hiánybetegség

2012-01-10T05:37:00.001+01:00

Most már nagyon hiányzik a terasz.

Az én táskám - mém

2012-01-09T06:24:00.001+01:00

Az a helyzet, ha történetíró lennék, biztosan örültem volna az elmúlt hétvégémnek, mert a tatárok dúlása ahhoz képest semmi, mint amit itt két napig elviseltem. De nem vagyok történetíró, nem is leszek, és bizony vannak napok, amikor gyakorlatilag az agyamra megy a családom. Ilyenkor Gerald Durellel vagyok, mert tényleg, néha senki sem normális. Persze én sem.
Nos, írhatnék arról, milyen is az, amikor a tesóm vidéken tölti a hétvégét és hozzá anyám is telihold üzemmódban működik, de nem. Az ember családja olyan, amilyen, leginkább őrjítő, de ha nem nagy baj, inkább felejteni szeretnék. Amúgy is a téboly határán mozog ez a hét a félévzárással.
Helyette Gombóc Artúrné miatt legyen egy mém, ami leginkább és legvalószínűbben csak nőknek érdekes. A lényeg az, le kell írni, mi minden van a táskádban. Ennyi. Egyetlen fontos dolog van csak, elhallgatni semmit sem szabad. (Persze sosem tudjuk meg.)
Akkor itt az enyém ma reggel:

Müller drogéria nyugta.
Piros bőr tok a kártyáimnak, amiket nem ebben tartok. Helyette valami papírok vannak benne.
Metro számla.
Határidőnapló. Barna borjúbőr, tollal. (Karácsonyi ajándék.)
Üres Wild Fruit Orbit drops doboz.
Piros bőr pénztárca.
Szájfény.
Cippo címe egy papírdarabon.
TSB-től kapott valami keleti eredetű kis szőnyegmintás tartó. Ebben tartom a gyógyszereimet. Elvileg. Gyakorlatilag van benne pár aszpirin, valami fájdalomcsillapító, amit Gofritól kaptam kábé egy éve, vérnyomáscsökkentő, amit nem szedek több, mint egy éve, egy hajgumi, ami nem az enyém, és egy tampon.
Iskolai kulcscsomó kék nyakpánton.
A néhány bejegyzéssel korábban említett két notesz, mert még mindig nem tudtam választani.
Egy fekete neszesszer, (ezt hogy kell leírni? most már tudom). Benne fogköztisztító alias Orbit kolibri, további tamponok (bocs fiúk), egy rúzs, amit nem használok, és egy púder, amit havonta egyszer. Többet kellene sminkelnem ebben az életkorban.
Egy menülap a Csillagból, amit a pénteki malacsültes vacsorán szerzett TSB, mert kiderült, hogy Gofri sosem járt még ott, el kell vigyük ebédre.
Papírzsebkendő.
Kalendulás kézkrém. (Használhatatlan, mert két óra alatt szívódik be.)
5 darab toll. 2 piros, 3 kék.
Kézfertőtlenítő zselé, gyakorlatilag üres.
Salman Rushdie Grimus című könyve angolul. Tegnap könyvtárban voltam.
Pár orvosi lelet.
Cigaretta, öngyújtó.
Októberi lottószelvény. (Vajon nyertem? Már mindegy.)

Ha valakinek van kedve, leírhatja, mit talált a sajátjában. Rendrakásra is jó. Én most az üres dobozokat legalább kiveszem.

Kritikai kiadás

2012-01-08T07:10:00.000+01:00

Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is rossz egy könyv, hogy tulajdonképpen nem is az a rossz, ami benne van. Ez az elmúlt néhány év újdonsága lett.
Gyerekkoromban maximum olyannal találkoztam, hogy egy könyv nem tetszett, mert untam, mert túl bonyolultnak találtam, mert esetleg nem tetszett a stílusa. Legtöbbször ennek ellenére végigolvastam, esetleg a túl unalmas kategória egy-egy darabját tettem csak félre.
A ma könyvkiadása azonban mintha esküt tett volna, hogy még azt is elszúrja, amit szinte nem is lehet. Pedig, gondolom, a dolog nem úgy működik, hogy na tessék, hoppá, adjunk ki gyorsan még valamit délután, mert van egy kis időnk...
Most nem a könyvkiadók még akár indokolható szellemi kurválkodásával van bajom, etetni kell a gyereket, ez van, hanem azzal, hogy ha már egyszer úgy dönt valaki, hogy kiadnak egy művet, akkor azt miért nem lehet tisztességesen megtenni.
Ha külföldi a szerző, akkor igényes fordításban például. Én egész életemben nem olvastam ennyi szarul fordított, magyartalan mondatot, mint az elmúlt 4-5 évben. És félre ne értsük, nem csak a fordító hibája, hanem a kiadóé, mert tényleg, ha az ember fordít valamit, akkor azt mégiscsak jó volna valaki másnak meg lektorálni.
Aztán például itt van a Hamvas életmű-kiadás. Huszonegy éve indult, első kötetként az Anthologia humanaval. Most kíváncsiságból levettem a polcról. Akkoriban a kétszázötven forintért volt hozzá bevezetés, névmutató és voltak megjegyzések a kötet végén. A most ajándékba kapott Levelek az utolsó kötet, ha jól értem. Se bevezetés, se egy névmutató. 3600-ból nem telik.
Tegnap a női közös könyvtárnak beruháztam egy Zacher hogy is mondjam mibe, interjúkötetbe. Na mindegy. Szóval Dr. Karizs Tamás kérdezte Zacher doktort az élete dolgairól. Barátok, azért. Jó, nem leszek szemét, hát mondjuk én is kérdezhetném TSB-t vagy VM-et, esetleg Gofrit vagy mit tudom én kit, és akkor ezt kiadnám. Illetve persze nem, mert az ő nevükkel momentán nem lehetne eladni x+3 példányt, amitől ez akkor most rentábilis befektetés. És nem is a Zacher doktor sztorijaival van a gond, hanem hogy akkor ez most micsoda is műfajilag, és hogyan is van megírva. De ez még mindig hagyján, mert szeretjük a doktort, az itt-ott sántító történeteket is, ahogyan ez egy kötetbe itt össze lett gründolva ilyen különösebben nemtommileszbelőledemegírom stílben. Elnézzük.
A nagyobb baj az, hogyan is jelenik meg mindez ebben a kötetben vizuálisan. Mert azért igenis fontos a külcsíny is, az olvasó ember víziomán (bocsánat), szóval látványra is gerjed, mit csináljunk, nem csak a mondanivalóra. A látvány meg kicsit sokkoló. A borító képe elmegy, nyilván a célközönség elsősorban a doktor női rajongótábora, tesznek rá egy szép nagy portréfotót. Oké. De aztán a szedés, meg betűtípus főleg, az valami hihetetlen. Végig az volt az érzésem, valami lányregény skinjére lett ez ráhúzva, hogy akkor ezer példány Laura és a sminkkészlet, aztán háromezer Zacher interjúkötet. Nem így megy, de akkor is. És mindez akciósan kuponostól kettőezerhatért.
Tudom, nekem semmi se jó. De olyan nagy kérés ez? Hogy ha már kiadnak egy könyvet keménytáblával, akkor az legyen tisztességesen megcsinálva? Na jó. Elmegyek könyvtárba. Ott legalább mindjárt visszarakom a polcra, ha nem tetszik valami.

Noteszek

2012-01-06T06:03:00.001+01:00

A notesz, az nem határidőnapló. Sőt még csak nem is az a gyerekkorunk felülspirálozott kockás (akarom írni, négyzetrácsos) kisalakúja, aminek a borítása mondjuk betegrózsaszín, esetleg koszszürke karton, mondanám, de kartonnak meglehetősen erőtlen, mondjuk akkor félkemény papír. A notesz, ami manapság amúgy is jegyzetfüzetnek hívatja magát, hosszúkás, szolid, de strapabíró külsővel bír, és lehetőség szerint fekete, esetleg barna vagy vörös.
Ragasztott jegyzetfüzet nincs, de ha van is, nem kell róla tudomást venni. Valamire való grafomán csak a fűzött jegyzetfüzetet ismeri, nem dehogy, nem sznobériából, hanem praktikumból. A fűzött az bírja a szelet, a metrót, a buszt, az esőt és a női táska apokaliptikus hétköznapjait. Bizonyítottan túléli a mágneses viharokat, ezért megsemmisíthetetlen ellenfele a merevlemezeknek.
Tehát fűzött és mindenképpen vonalas. Legalábbis nekem, mert különben szertefutnak a gondolataim, de nem mindig volt ez így, volt, hogy a sima is jó volt, vagy a kockás (mondom négyzetrácsos), akkor rajz is fért az írás mellé.
Idén még gondolkodom. Tavaly two-in-one megoldás volt, a határidőnaplóba elfért pár dolog, szülőik, futó gondolatok a telefonszámok helyére, de az idei gyűrűs-bőrszerkós agenda ennél szigorúbb, az engedélyezett három mikrooldal nem lesz elég.
Van még egy Gofri amerikás ajándékából megmaradt barna kartonborításos Moleskine, a háromból egyet teleírtam, a másikat meg Bori rajzolgatta tele. De van még egy fura szerzet is, egy halottszagú, bordóra festett lapszélekkel, ami imakönyvnek tetteti magát különben, de nem az. Lousie találta a G210 hátsó raktárszobájában, hogy akkor ezt így misztikusan az Isten biztosan nekem szánta, de eddig még nem mertem írni bele semmit.
A hétvégén kitalálom. Majd választok a meglévő lehetőségekből vagy veszek egy teljesen újat. Tabula rasa.

Az indiszkrécióról.

2012-01-05T06:04:00.001+01:00

Azt olvasom, hogy fél. Meg azt is, hogy rajong. Illik egyáltalán más levelezésébe beleolvasni? Akarta volna, hogy mondjuk a Gulyás Pálnak szánt leveleit a Biedermann elolvassa? Lehet, hogy egyszerűen indiszkrét vagyok.

A főzésről

2012-01-04T15:02:00.002+01:00

Arról, hogy a férfi és a nő hogyan főz, Vera Woon elmélkedik Bächer Iván után szabadon: http://vilagma.hu/orok-visszateres/konyha-muveszet/

Motown

2012-01-04T05:52:00.003+01:00

Ilyenkor kell elővenni a Motownt. Mikor semmi sem jó.

Új szolidaritás

2012-01-03T06:00:00.000+01:00

Még ha ritkán kerekedik is lehetőség rá, érdemes összehozni egy Gyémánt Kört. Jó rég volt, hogy Emmával kettesben sikerült eltölteni egy kis időt, mondhatnám, hogy napját sem tudom, de ez nem igaz, visszakereshetném a blogban, csak nincs jelentősége. Előre nézünk ugyebár, pláne január elején, bele a reménytelenségbe vagy a reménybe, ahogy éppen a habitus hozza.
Egy kávézóba ültünk be, csodák csodájára öt perccel előbb érkeztem, mint ő, de a balettos-táncpedagógus-pincérnő mondta, hogy késik, tudod, Emma ilyen. Közben meg persze én ilyenebb vagyok, méginkább késő típus, de nem vitatkoztam, az új évben az ember legyen megértő és szolidáris.
Lehet is persze, mert mindjárt itt van a dohányzás kérdése, hogy akkor innentől kezdve sehol, illetve javasolnám, hogy valami fekete csillaggal a mellkasomon egy átnevelő táborban lehessen csak. Vagy B verzióként tiltsuk ki de tényleg mindenkit, aki sajtot eszik nyilvánosan, mert engem ez például zavar.
Jó, nem húzom fel magam, végeredményben persze, kimegyek a hidegbe, rágyújtok, van ennek társadalmi haszna rengeteg. Felállok, mozgok, nem szívok annyit (cigarettát mármint, mert egyébként jelentősen kompenzálom ezt mással január egytől), sőt, amire kevesen gondoltak, megteremtem a társadalmi szolidaritás alapjait. Mert aki kijön, dohányos. Megvan a közös platform, a véleménykülönbségek elhomályosodnak, de legalábbis hirtelen megteremtődik az, amire egy ideje csak várakozunk, a társadalmi párbeszéd.
Mert a jó hír, hogy kint a kapualjban meghallgatjuk egymást, mi a halálos szokásban osztozók, a társadalom számkivetettjei, a megbélyegzettek.

Minőségi filmek vasaláshoz 8 - True Grit (A félszemű)

2012-01-02T08:48:00.001+01:00

Olyat teszek, amiről nem gondoltam, hogy valaha megtörténik velem: egy westernt ajánlok. A westernekből, emlékeim szerint, a Hét mesterlövész meg a Volt egyszer egy vadnyugat után elég gyorsan kinőttem, de lám, érik az embert meglepetések.
Ethan és Joel Cohen (már az milyen szörnyű lehet nekik, hogy évek óta sziámi ikrekként a Cohen testvérek néven emlegetik őket) gyakorlatilag hibátlant rendezett. El nem tudom mondani, milyen üdítő ez annyi nyögvenyelősen fogyasztható vagy éppen jelentéktelen darab után.
A film egyébként remake, ha úgy tetszik, ha nem, akkor mondjuk Charles Portis regényének egy másik értelmezése, hiszen van egy 1968-as True Grit is, John Wayne-nel a főszerepben.
A történet fő vonala szépen illeszkedik az amerikai filmek klasszikusaiba: a bosszúállás, a hős és az igazságkeresés hármas egységében mozog. Csak egy kicsit azért mégis másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Ezzel a másképpennel teszi magát a film túl a western toposzain, és bár azokat megtartja, ettől lesz egy igazán jó film, és nem western, belőle.
A hős szerepében az alkoholista, elhízott Rooster Cogburn marshall, a boszúálló szerepében az apja halálát megbosszulni érkező csökönyös, tizenéves gyereklány, Mattie Ross, és harmadikként a két főszereplő mellé még betoppan a kicsit tesze-tosza, gyakorta felvágós LaBoeuf, aki foglalkozására nézve Texas Ranger. A három karakter zseniálisan mozog együtt, és be kell valljam, mindhárom szerepet alakító színész nagyszerű választás volt. (El kell ismernem, még Jeff Bridges is kiválóan játszik, pedig őt mostanában nem kedveltem.)
A cselekményről nem nagyon akarok írni, nincsenek benne nagy meglepetések, üldöznek, lőnek, bölcselkednek. Összességében azonban nagyszerű film, mert rendkívül finom iróniával, jó humorral, elgondolkodtató módon közelítettek a témához a rendezők. Van itt minden, társadalomkritika, filozófia, humor, sőt, sőt bizony még remény is. Úgy tűnik, a Hős, legyen az iszákos, kiskorú avagy okoskodó pipogya alak, a végén mégiscsak érvényt tud szerezni az Igazságnak. És ettől igazán jól érezzük magunkat, mert ennek több relevanciája van a pillanatnyi életünkben, mint azt sejtenénk.
Tisztelet Ethan és Joel Cohennek, akik képesek voltak annyi sok mindent és olyan egyszerűen elmondani 107 percben (!!! tanulni kell tőlük), hogy az bárkinek élményt tud nyújtani. Családi mozizásra csak azért nem ajánlom, mert viszonylag sok benne a többnapos hulla és a levágott testrész.

Séta

2012-01-01T06:54:00.000+01:00

A régi évet sétával búcsúztatni - jó választás, még akkor is, ha a mi akaratunkon kívül némi napsütés is szükségeltetik hozzá. Mióta elköltöztünk, nem voltam lent a tónál, de tegnap délután Gofri eljött velem. Kisétáltunk az óévből.

Óévre ( Újévre)....

2011-12-31T10:02:00.000+01:00

Néha sikeredik olyan fotó amiről azt gondolom, hogy meg kell mutatnom másoknak is. Zé volt olyan kedves hozzám, hogy adott vendégoldali lehetőséget nekem itt, az őblogjában. Szeretek itt lenni nála, vendégségben is. Szeretem olvasni őt, szeretem azt, hogy sok mindent hasonlóan gondolunk a világunkról. Bár párhuzamos idősíkokon járunk, de itt - közel egymáshoz.....

Mindenkinek, aki olvassa őt kívánok boldog újesztendőt! Persze, hogy levendulával :)

s@so

Bejegyzésekről

2011-12-31T06:56:00.001+01:00

Tavaly már készült egy ilyen blogos visszatekintés akkor még a freeblogos két blogról, idén a két blogspotosról gondoltam. Mivel magáról az évről már megemlékeztem máshol, itt legyen elég csak a posztokról.
Januárban költöztem át a blogspotra, ha jól nézem, sokat olvastam és filmeztem. Nekem a januári kedvencem most így utólag a Neuron. Nem kizárólagosan, de jelentősen.
A február nehéz. Két kép is van, amit azóta is nagyon szeretek. Inkább a kép, mint a szöveg miatt két kedvenc is van. Az egyik a Szürke, a másik a Mondrian a tavon.
A március ... jó sokat írtam, de minek? Egyértelműen a Japánban a kedvenc. A többi felejthető.
Az április kirándulós-sétálós volt sok fotóval. Talán végül is a Hervé legyen, mert oda Lucziferrel mentem. Persze az is kiderült, más képeket láttunk, mert mindig mindent máshonnan nézünk.
Május, a május az mindig nevetős, de a tavalyi az nem. Meghalt Gill Scott-Heron. A posztok sem túl örömteliek, inkább vágyakozóak. Álmodozó hónap volt, mint az Itt.
Júniusban annyi minden jó volt. Vendégbejegyzések Nagytesótól a Fishingről, Luczifer egyetlen vendégsége, Sasó nem múló szépséges képei... Saját magamtól meg szerettem a hársfás bejegyzést, olyan májusi szerelmes júniusban.
Júliusban átköltöztem ide, mert elfogyott a tárhelyem a drz54 oldalon. A legjobban a Fázisportrét szerettem írni.
Az augusztusiakból a Tündérutcai fiúkrólt választottam, mert a barátság az nagyon fontos.
Szeptemberből legyen mondjuk a fügéről született kis poszt, októberből pedig a festészetről, mert az egy szép kép.
November. Nem is tudom. Talán az a lepkés, az elviselhető. Decemberből meg az emléksor képe. Az szép.

Idén ilyesmi telt tőlem. Hol érdekesebb, hol unalmasabb posztok, képek, gondolatok. Még jó, hogy voltak vendégek. Viszont kivételesen meg tudom mondani, nekem melyik volt 2011 legjobb írása magamtól. Sajnos-hálistennek a kép nem az enyém, csak a szöveg. A poszt a fényképezésről szólt. Meg a halálról. Meg az életről. Ami fontos, arról.

Bár tegnap megremegett a kezem, amikor a drz55-re kattintottam, és ellenállhatatlan vágyat éreztem egy hirtelen blogköltözésre, mégsem teszem. Egyelőre.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok.

Az ebédről

2011-12-30T09:57:00.000+01:00

Én vagyok az, aki nem szeret egyedül főzni, bevallom, és ebbéli beállítódásomat feminin vonásnak tudom be. (Erről majd még máshol.)
Például, hogyan készítsünk stíriai metéltet és gulyást? Nem bonyolult. Első lépésként hívjuk meg magunkhoz rég nem látott tanítványunkat. Vegyünk ezt-azt a boltban, de leginkább forralt bornak való borokat és gyümölcsöt. Majd a gyanútlan vendégre érkezés után azonnal adjunk kötényt, kezébe kést.
Amíg aprít, mesél. Amíg dinsztelek, kérdez.
Baráti főzésekhez mindenképpen válasszunk olyan receptet, ahol aprítani kell, és lehetőség szerint legyen valami tészta, ami gyúrható. Attól van az egésznek ilyen otthonérzése. (Nekem legalábbis biztosan, mert a házilag készült tésztába mindig belekerül valahogyan a lélek, legyen az bár metélt avagy kelt.)
Egy ilyen ebédmeghívás kevéssé nagystílű és lélegzetelállító, viszont annál szórakoztatóbb. Ebéd déltől ötig. Ilyen is van.

Társasági élet

2011-12-29T08:49:00.001+01:00

Van ez a szigorú kép a mindennapokban, ami másokban él rólam, és amit akaratlanul is táplálok. Furcsa, mert mindig laza embernek gondolom magam, meg közvetlennek, de aztán időnként kiderül, hogy odakintről más látszik, mint idebentről. Emiatt meglepetéseket okozom embereknek.
(Pedig VM szokta mondani, hogy tessék mosolyogni, ha viccel az ember, és bár igaza van, úgy tűnik, mégsem mindig sikerül a megfelelő szituációhoz a megfelelő arcjátékot mellékelnem.)
Ez most azért jutott eszembe különben, mert tegnap délután sokat nevettem hangosan, és mivel ez nekem is feltűnt, arra gondolok, nyilván más napokon nem nevetek ilyen felszabadultan. Baj ez.
Az iskolai mindennapjaink kevéssé szólnak a gondtalan kacagásról, ez igaz, de most, hogy megint megtapasztaltam, eszembe jutott, mennyire hiányzik. Pedig csak négyen boroztunk tegnap délután, nem az egész tantestület, még csak nem is az a tizenkét ember, aki annak idején annyi hétvégét áldozott az együttlétre, a tanulásra és a közös munka megtapasztalására.
Öt év alatt oda jutottam, hogy bezárkóztam. Nem magamba, egy másik közösségbe, egy másik világba. Mindenre és mindenkire nem jut idő, mondom magamnak, amikor kifogásokat keresek, amikor nincs türelmem halkan kopogtatni egy ajtón, amit sosem nyitnak ki csak résnyire. És nekem sincs türelmem nyitott ajtó mellett élni minden napomat. Marhaság.
Beszélgettünk tegnap. Szerettük egymást tegnap. Nevettünk együtt, ahogy talán öt éve nem. és hagyta magát szeretni az a barátnőnk is, aki önmaga csukott ajtaja mögött éli a mindennapjait. Én meg szégyelltem magam, hogy hagyom magam lerázni, hagyom magam nem kérdezni, hagyom magam nem átölelni a vállát a mindennapokban.
Arra gondolok, januártól rendszeresen sétálok vele. Megpróbálom, mert szeretem, ha nevet. És én is szeretek nevetni. De ezt társaságban kell.
VM mondta a telefonban néhány napja, hogy óriási meglepetés voltam egy munkatársunknak, aki pár hete kikötözött a kistanáriba. (Neki közelebbi barátnője, beszélgettek, akkor mesélte neki.) Azon lepődött meg, hogy sosem gondolta, bennem ennyi szeretet van az emberek iránt.
Mondjuk, egyrészt nem mindenki iránt, szóval a szentté avatás nem játszik mostanában, másrészt meg hajjaj. Ezek szerint mizantróp benyomását keltő filantróp vagyok. Nem valami biztató.
De talán ez lesz a fogadalom 2012-re. Több nevetés, több világosan kommunikált szeretet, több emberekkel töltött idő, több ölelés, több beszélgetés. Tessék nekem drukkolni.

Közben majdnem elfelejtettem szólni, hogy Sharon Jones énekel a lejátszón. Tessék hallgatni.

Randevú

2011-12-28T08:56:00.000+01:00

Hát szívem ...

Minőségi filmek vasaláshoz 7 - A fűszeres, a fia meg Provence

2011-12-27T06:22:00.001+01:00

Hiába a karácsony ugyebár, az élet nem áll meg. Bármennyire is türtőztettem magam a mosás terén, vasalni tegnap délután már kifejezetten jól is esett, a sógorom jóvoltából pedig kerekedett hozzá egy, nos, nem is tudom, milyen film. Francia leginkább.
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.

(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)

Az egyik

2011-12-26T08:14:00.001+01:00

Sok út visz Istenhez, de mindegyik az igaz emberé.

Normale

2011-12-25T08:44:00.000+01:00

Elég valószínű, hogy 2012-ben vége lesz a világnak. Ezt az elgondolásomat arra alapozom, hogy azt hiszem, megtanultam egy fontos dolgot Karácsonnyal kapcsolatban. Évek óta idén először sikerült teljesen ellazulnom, nem a mindenmindegy formában, hanem a teljesen pozitív értelemben.
Először is az történt, hogy nem sikerült befejeznem a lányoknak (TSB, VM) szánt ajándékot a kijelölt határidőre (csütörtök), mert előző este valami egészen bizarr és valószerűtlen szituációba keveredve még negyed tízkor is activityztünk (Így kell ezt leírni? Biztos nem.) egy ismeretlen család nappalijában. Szóval nem készültem el.
Aztán telefonon megbeszéltük, hogy ki nem szarja le, nem az ajándék a fontos, azt elnapoltuk jövő szerdára, helyette magunkat ajándékoztuk egymásnak. Egy óra beszélgetést, egy óra gondtalan időt.
Aztán ez a gondtalan, egymásra koncentráló idő valahogy önkéntelenül, megmagyarázhatatlan módon áthúzódott a családi karácsonyba is. Idén nem izgattam magam, vajon minden elkészül-e időre, mert sosem készül el persze. Igyekeztem kitakarítani tisztességgel, de lehet, hogy maradt egy-két porcica az ágy alatt. A szarvast megfőztem, de Bori ajándék varrógépe a garázsban maradt, azért az ajándékozáskor kellett leszaladni.
A hagyományokkal szakítva azonban anyám lába nem fájt, a sógorom nem itta magát merevrészegre, nem nekem kellett autóznom este, így ihattam a szarvashoz két pohár vörösbort. Mindenki örült annak, amit kapott, és valahogy idén eléggé olyasmiket kapott mindenki, aminek örült. Mivel a tradicionális youtube-ozás is elmaradt, játszottunk éjfélig kitalálóst. Én egyszer Puskás öcsi voltam, az ment, de Besenyő Pista bácsi énemre nem sikerült rájönnöm. A sógorom Jézus Krisztus volt, de ő is csak addig jutott, hogy egy nemzetközi zsidó férfi. (Sic!)
Na jó, azért annyit a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a macska idén nem fél a fától, sőt, nagy örömét leli a karácsonyfadíszekben, úgyhogy itt most tíz perc alatt legalább ötöt játszott le, és hát igen, a vacsoránál az is kiderült, a szarvaspörköltbe Zé úr tizenezer forintos borritkaságát sikerült belefőznöm, viszont mindenkinek ízlett, Zé úr meg csak felvonta a szemöldökét, és felülemelkedett. Mint én azon, hogy a pénteki munkanapja hajnali négyig tartott.
Ennek szellemében folytatjuk az ünneplést. Azt tervezem, ma olvasni fogok. A tollakon és a határidőnaplón kívül ugyanis kaptam ajándékba vágyott Hamvas leveleket, Sonntag fényképezésről szóló esszékötetét, és Bacher emberevőit (emberevéseit inkább?). De lehet, hogy tök titkosan még beleolvasok Kertész könyvébe is. (Ajándékkönyvbe nem tilos, ugye?) Anyám meg itt lesz ebédre, úgyhogy délután még akár vasalhatok is. Van hozzá egy jó kis filmem.
Furcsa. Tök normális karácsonyunk van. Egy kicsit azért gyanús.

Boldog Karácsonyt!

2011-12-24T09:07:00.001+01:00

Boldog Karácsonyt!

2011-12-24T08:15:00.001+01:00

Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem hogy hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz minket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.
-Hol?
-Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.

Hamvas Béla: A babérligetkönyv

Holnap este

2011-12-23T16:44:00.004+01:00

Nincsen felnőtt karácsonyozó, csak gyerek van. Legyen bár hetven éves is, aki az asztalhoz ül, kislányként teszi, és amikor a mennyből eljön az angyal, a nádasdi ház vályogmelegéből nézi a gyertyákat. Abban az évben csuklómelegítőt kap és kötött harisnyát. De lehet, hogy éppen az anyját nézi, ha kisfiú, meg a fahuszárt a szobában a cserépkályha mellett.
Én is gyerekként nézek minden Szenteste, és úgy tudom, a kalácsot anyám sütötte. A fa mellett még ott áll apám, én pedig idén is megbocsátom neki, hogy a jókedve felét a vörösbortól kölcsönözte, mert tudom, a könnyei saját éhező karácsonyainak szólnak, nem nekünk.
Gyerekként szívom be a fa illatát is, akkor még van egy bátyám, aki évi kettőnél többször szól hozzám, és ha kérdez valamit, a válaszra is kíváncsi, a húgom pedig nem a ráncait számolja, hanem a csillagszórókat a fán.
Minden díszét ismerem ennek az esti fenyőnek. A megfakult, nevenincs üvegdíszt, a kismadarat, amiből mindig kicsúszik az akasztó, a műrafiából készült ronda bábot, az üveggombát, és a fa köré tekert fénylő boát, amitől az öreg táncosnő megfiatalodik.
Holnap este majd megint csupa ötéves állja körül ezt az évente egyszer valósággá képzelhető csodát.

Sultanus Beatus vendégségben

2011-12-22T05:06:00.001+01:00

Vannak blogok, amik megmaradnak az ember emlékezetében akkor is, ha a szerzőjük úgy dönt, már nem kerül az oldalra új poszt. Ilyen emlékezetes olvasmány volt számomra Sultanus Beatus blogja. A szerző Szegeden él, és blog helyett mostanában leginkább az Irodalmi Jelenbe ír. Arra kértem, így karácsony idején, jöjjön el hozzám vendégségbe, és tegyen úgy, mintha még lenne blog.

Sultanus Beatus mai bejegyzése hát ez lenne. Vagy nem. De ezt már sosem fogjuk biztosra tudni.

Őrület-Ébredés

Reggelente a csajod rád engedi a fényeket. Jönnek a fotonok, mint a pitbull, és nem hagynak nyugodni. Beleharapnak a retinádba, utat karcolnak a pigmentjeidbe, és alig tudod türtőztetni magad, hogy belehugyozz a napsugárba. Mert a napsugár is anyag, akár a húgy, de az őrület kézzelfoghatatlan, akár a nő, amikor rád engedi a fényeket. Mert el is tűnik azzal együtt, sötétben létezik már évek óta.

Sokszor azt hiszed, nincs is csajod, aki rád engedi a fényeket. Olyankor mindig görcsbe rándulnak az izmaid, főleg a vádlid, és amikor két görcsölő lábbal állsz a valóságban, akkor sem hiszed el, hogy nincs csajod. Elsétálsz a múltkori kávézóba, és megkérdezed, kivel indultál haza, de mindenki csak somolyog, kérdik, miért van rajtad napszemüveg. Mondod, hogy valaki rád engedte a fényeket, ennek járnál utána, és csak nézed a részvétet a szemében, pedig csak az igazságra vagy kíváncsi. Ki volt az a csaj, mész rá konkrétabban, mert te szereted ezeket a faktumokat, és nem tényeket írsz ilyenkor, mert mutatod, hogy különb vagy a többinél, és még nem őrültél meg. Lassan felhívod a tulajt, ismerősöd, együtt sétáltattok néha kutyát. Ő is csak nevet rajtad, frász se tudja, ismétli kétszer, kutyával jól lehet csajozni. A kérdés az, hogy volt-e nálad kutya, mert néha magaddal viszed, hogy megvédjenek a játszótéren a gyerekektől. Persze mindig rád másznak a nyugdíjasok, akkor csettintesz egyet a nyelveddel, és elkezd csaholni. A játszótéren is jól lehet csajozni, amikor ülsz a padon, és lapozgatod a tegnapi újságot. Nem jó mindig képben lenni, mert az felcsigázza az embert. Egy nap halasztás muszáj, hogy ne érezd a bőrödön, ha éppen történik valami a világban. Érdemes kimaradni, mert könnyen beleőrülhetsz.

Őrület, hogy ha nem figyelsz annyira, sokkal durvább dolgok történnek veled, mint az életed.

Az őrület ott kezdődik, hogy az őszi szünet kitermeli a kamaszokat a bányából, de mire aranyrögökké érnek, eltemethetni őket. Addig még szerezhetnek szakmát, érettségit és diplomát, doktori címet is. A diplomások és a doktorok hamar halnak. Ma már a mosónőké és a hegesztőké a világ. Ha kimennek Svájcba az öregek otthonába bugyikat mosni vagy tankot barkácsolni, akkor előttük az egész élet. Felhalmozzák a valutát, és visszajönnek minimálba dolgozni. Nyitnak valami kocsmát, és mesélik majd egész életükben, hogy nyugdíjasok alsóiból és békefenntartó cuccokból felépíthető az egész élet.

Az őrület ott kezdődik, hogy már nincs időd leírni, hol kezdődik az őrület. Az orvos is azt mondta: ne felejts ki egyetlen napot sem. Ez segít majd kilábalni, nem félsz többet a fénytől, a csajoktól sem, akik rád engedik. Csak magadhoz beszélj, a hangodra figyelj, mint a testre, mikor élvez. Az együttérzés megöli a szexet is. Neked legyen jó, hadd lebegjenek a szavak, mint a fotonok a függönyön átszűrődve, ami olyan, mint pitbull száján a nyál. Félelmetes, mégis szánalmas. Beszélj, mert a hallgatás olyan, mint a sötétség, ezért a nőhöz is hasonlatos. Bíztasd magad, hogy menni, fog, adj magadnak nicknevet, és gyűjts rajongókat. Blogot is írhatsz, az a legjobb, ott csak a lájkok látszanak, nem kell félni, ha valaki nem szeret, és rád ereszti a sötétséget, amitől legalább nem félsz, mert az a valóság. Kommentek nem kellenek, csak a lájkok, ennek ne tedd ki magad, mert amikor anyád utolszor hozzászólt valami posztodhoz, ment ám az osztás ezerrel kukoricavetés közben. Szóval anyádat meg mindenkit hagyd ki ebből, és ne is adj utat magadhoz, új e-mail, új álnév, ilyenek. Ha meg valaki feléd téved valahonnan, akkor legyen erőd leírni, hogy ott kezdődik az őrület, amikor felébredsz, de még tovább kellene aludnod, mielőtt elkezdesz írni valamit.

Csend

2011-12-21T05:25:00.001+01:00

Zajos világban élek. Gyakran és sokat beszélnek hozzám, velem, nekem, mellettem. Általában nem zavar, nyilván az ember nem véletlenül megy tanárnak, nem véletlenül lesz (viszonylag) sok gyereke, szóval az egész könnyen indokolható a személyiség alapvetően extrovertált voltával.
Csak hát van olyan, hogy sok. Meg olyan is van, hogy elég.
Vannak napok, amikor a csendet szeretem. Amikor annyi mindent láttam, de főleg annyi mindent hallottam már, hogy elég. Még a kedves zene is idegesítően csörömpöl. Azt a csendet akarom magam körül, mint amikor hótakaró alá fojtja a világ a legapróbb neszt is.

Karácsonyoztunk az iskolában mi tanárok. Ott például olyan csend volt, amire nem vágyom. Fagyos, kedvetlen idegenség egymás iránt. Gyorsan le is léptem, mert az a három szó, amit ki kellett nyögni, az is nehezemre esett. Otthon kellett volna maradni valami hazugsággal...

Este koncerten voltam, egy másik iskola karácsonyi koncertjén. Nagyon érdekes volt, mert régen hallottam tiszta emberi énekhangot csak úgy, minden zenei kíséret nélkül. A legnagyobb varázslat a világon, Isten semmihez sem fogható ajándéka. Talán a csend egyik formája. (Ebben a megasztáros, X-faktoros világban már unikum is.)
Persze eszembe jutott saját kórusmúltam, a hajnali próbák, a karnagy állandó idegfeszültsége, a jól sikerült közös munka... Nagyon régen volt, és nem is tudom, miért s hogyan kerültem kórusokba énekelni, amikor nincs szép énekhangom.

Néha csendnek kell lenni, amikor csak Isten szólhat az emberhez. Mint annak idején egy-egy hétvégére a somogysámsoni parókián.

Mégis ki szórakozik itt?

2011-12-20T05:39:00.000+01:00

Egy anekdotával kell kezdjem, hogy egy kicsit mentsem magam. Az anekdota nagyon röviden így szól:
Ferenc József vadászni ment Gödöllőre. Minden el volt rendezve, olyannyira, hogy elővigyázatosságból biztos kezű vadászok vették körül az uralkodót. Végül egy vadkan tűnt fel, akit Ferenc József eltalált ugyan, de könnyebben megsebesítenie sikerült csak.
Mivel a sebesült vadkan nem kedvességéről híres, az egyik vadász kilépett az uralkodó mögül, és fültövön lőtte a felbőszült állatot.
A királynak haja szála sem görbült, a vadász pedig várta jól megérdemelt jutalmát. Ferenc József azonban bosszúsan fordult a vadászhoz, és azt mondta: Mégis ki szórakozik itt? Maga vagy én?

Nos, ez most azért jutott eszembe, mert ezt az anekdotát Tóth Eszter mesélte egy dokumentumfilmen a Tóth Árpád kiállításon mégpedig a modern irodalommal, modern költészettel párhuzamba állítva. Azt mondta, ő maga is gyakran gondolkodik el egy-egy modern költőt olvasva, és teszi fel a kérdést: Mégis ki szórakozik itt?

Hát ez jutott eszembe Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját nézve, hogy édes jó Istenem, tényleg, mégis ki?
Mielőtt valaki félreértene, gyorsan mondom, a film nem rossz. Legalábbis nem olyan Giant Octopus stílusban, hanem egyszerűen idegesítő. Mármint számomra, ezt is gyorsan hozzáteszem. Viszont büszke vagyok magamra, hogy sikerült (három részletben) végignéznem mind a 139 percet. (Erre mondják, hogy egy örökkévalóságnak tűnt?)
Az a helyzet, azt hiszem, kétféle ember van, az egyik, aki szereti a 2001 Űrodüsszeiát, a másik, aki ki nem állhatja. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nagyon valószínűnek tartom, hogy Az élet fája is ilyen film.
Egyrészt rengeteg csodálatos perce van, fantasztikusan fotózott és kiváló zenével kísért képkockák, sőt Brad Pitt, Sean Penn és Jessica Chastain is nagyszerűen alakítja a karaktereket. (Na jó, Sean Pennt szeretem, amúgy dolga nemigen van a filmben.)
Aztán ezt leszámítva van egy óra Carl Saganba oltott létfilozófia youtube 'szépzene-szépvideó' stílben, meg egy óra családi pszichodráma. Ezeket Terrence Malick összeöltötte valami dagályos, messianisztikus, műfilozófikus giccsbe, amit ha jól értem, művészfilmnek illene hívnom.
Nekem ez kicsit kevés az üdvösséghez. Hol van ez a film egy Tarkovszkijtól vagy egy Bergmantól? De mondom megint, lehet, hogy bennem a hiba.
Pedig ... mint annyiszor, ebből is lehetett volna egy nagy film, mert azt hiszem, Malick tulajdonképpen tehetséges rendező. Rendezhetne mondjuk filmet csak családi drámáról vagy egy operafilmet is el tudok képzelni, mert a filmet végül csak a zene miatt néztem végig.
Az élet fáját annak ajánlom, aki ... na jó, én nagyon nem ajánlom senkinek, csak filmesztétáknak, hátha kiderítik, hogy legalább a rendező jól szórakozott.
Mert a kérdés örök. Mire való a művészet?

Csufi, avagy pár szó a "Szelíd erőszak" - ról....

2011-12-19T19:50:00.000+01:00

Rendhagyó módon, kicsivel több szöveget is írok a fotó mellé.
A fotó:

A történet:
December 16 -án késő délután valaki úgy gondolta, hogy kell nekünk ez a kiskutya, és berakta a házunk mögé az udvarba. A kiskutya pedig, a 6 - 7 hetes kiskutyákhoz illő módon erősen sírt a kerítés mellett...
Befogadtuk, persze hogy. Mit lehet ilyenkor tenni? Két lehetőség van. Vagy megy a szomszéd faluban lévő kutyamenhelybe ( Somogy_Misina) vagy marad az egyébként már egy jóképű tacsival rendelkező kutyásnál.
Csufi (mert azonnal elneveztem), mint másnap az állatorvosnál kiderült jó 80 % -ban szálkásszőrű tacsi + a többi valami falusi terrierféleség - egészséges, száraz, "jószagú" kiskutya pár percet tölthetett csak a két variáció között. Eszünkbe nem jutott továbbpasszolni.....

Csak azért fene a volt "gazdáját". Mert a karácsony előtti napokban ilyet tenni ez emberrel. Mert ha ez március - áprilisban történik, akkor mennyivel könnyebb és egyszerűbb lett volna nekünk is. Lelki terror ez, mondhatnám - finomabban "Szelíd erőszak".

Most van egy babakutyánk, hejjhóóóóó :) Télvíz idejére, kényszerűségből a lakásban. Elkerítve neki a lépcsőház aljában egy kis sut.... Így - valahogy.

Vírus

2011-12-19T05:45:00.000+01:00

A betegség néha nehezen körvonalazható dolog. Persze ha vannak konkrét tünetek, jobb a helyzet, de ha csak mondjuk egy hátfájás van két napja elhúzódó diffúz fejfájással, akkor többesélyes a dolog. Elsőként lehet a fáradtságra gyanakodni. Ha a pihenés nem használ, másról lesz szó.
Én a baktériumfertőzéseket egészen jól bírom, a szervezetem viszonylag hatékonyan küzd ellenük, főleg az elmúlt egy-két évben. Nem is emlékszem, mikor kellett antibiotikumot szednem. A vírus az már más tészta, azokat rosszabbul bírom.
Naná, hogy a hétvégi vendég egy életerős vírus volt. Érdekes, hogy ilyen semmilyen tünetek mellett is tud a szervezetem produkálni egy keringési zavart vagy mi a fenét. Vérnyomás nulla, cukorszint mínusz kettő. Szőnyegminták, plafonrepedések, gyors leltár az életről. Ha nem lenne ez a vírusom, biztos nevetnék, hogy milyen vicces azon gondolkodni a nappali szőnyegén, fel kellene hívni valakit, mielőtt elpatkolok. Meg hogy az ember ilyen pillanatokban effektíve diktálja magának, hogy akkor most 'nem ájul el, koncentrál, megeszik még egy kis mandarint'. Na jó, ez még vírussal együtt is vicces.
A hétvége a túlélés jegyében diszkrét családanyai haldoklással telt. Kicsit főz, kicsit haldoklik, kicsit vasal, kicsit haldoklik, ilyesmik. Meg sírással. De végeredményben ez is vicces. Nekem orvoshoz sem kell menni, ha egy pohár víz láttán sírva fakadok, vírusom van. Gondolom, az agyat támadja, azért. A könnyképző központom lehet a legsérülékenyebb.
Azért megmaradok. Orvoshoz nem megyek, tegnap ugyanis kiderült, hogy már nem is Allah kicsi fia a háziorvosom. Most feldolgozom a sokkot, és öngyógyítok. Csak a hányingerrel nem tudok mit kezdeni, de azt majd az idő megoldja, mert azt száz százalékra ígérhetem, hogy hányni nem fogok.
Ja a hétvégén az volt még, hogy Zé úr azt mondta, nincsen egy épelméjű ember a családomban, de az biztos, hogy nem lehet mellettük unatkozni. Ezt arra mondta egyébként, hogy a nagybátyámat, akinek az agyát állítólag pépesre verték, mert túl sokat tudott valamiről, amiről nem kellett volna, de az hagyján, mert erről beszélni is szeretett volna valami bíróságon, és emiatt most cseppet zavart, a tesóm egy pesti kávézó mellett találta fel, amint éppen pizsamában és (lopott??) kabátban játszotta el Hudini szerepét. A vége happy end, a felesége és a rendőrök végül megtalálták, és visszavitték szegényt félig szétfagyva az idegosztályra. A tesóm mondjuk kicsit sokkot kapott, de mindjárt elutazik Firenzébe vagy hova, szóval az ő rehabilitációja rendben lesz.
Én viszont megyek dolgozni, így az enyém kimenetele egyelőre kétséges.

ideielsőtéli....

2011-12-18T18:01:00.001+01:00

Vizuál

2011-12-18T07:42:00.000+01:00

Nehéz megmondani hány éves. Negyven körül talán? Van benne ez a tudod, hogyhívjákezt, hogy emlékeztet, de nem tudod, kire. Mindigismerted érzés.
Eleinte csak véletlenül nézek rá, megbocsátható, éppen velem szemben ül, szeretem nézni az embereket amúgy is. Aztán már nem nézek félre, ha rám néz, kutakodom, pedig tilos. Vizuális zaklatás.
Kicsit kopaszodik, de nagyon rövid a haja. Önkéntes kopaszodás. Hátizsák, sötétszürke túrabakancs, fekete rövid kabát, vászonnadrág. Valami nesöneldzsiografikos pasi ez? De nem külföldi, az biztos, ahhoz túlzottan is belesimul a metróhuzatba.
Kicsit borostás. Sietve indult el reggel? Nő mellől? Még visszabújt egy csókra, és lekéste volna a buszt? Nem, nem boldog. Szomorú kék a szeme, és messzire néz.
Indiszkrét vagyok.
Ekkor lép be az öreg a kocsiba, ő meg felpattan, hogy átadja a helyét. Az öregen elsőre nem látszik, hogy eszelős, de ordítani kezd: 'Mi van? Mi van? Mi van?' Visszaül. Sajnálom, de félrenézek. Most nem akarom látni az arcát.
Kicsit merev derékkal ül tovább, és nem néz az öregre, aki az Astoriánál leszáll. Én azért nézem. Őt. Tulajdonképpen már mindent megnéztem rajta, nemigen van értelme tovább bámulni. Ennek ellenére.
Kedvesnek gondolom. Jobb lenne, ha hallanám a hangját. Ha felhívná valaki, ő meg beleszólna, hogy tessék, és akkor feloldódna a varázslat, én meg elmenekülhetnék.
Szép keze van. Sosem nézem a gyűrűt, ostobaságnak tartom azt nézni, de feltűnik, hogy nincs. Miért nem nős? Volt pedig, ugyan! Persze, hogy volt. Ha meghalt volna a felesége, még hordaná. Megcsalták vagy megcsalt? Megcsalták. Onnan a keserű félmosoly, amikor ránk néz. Negyed inkább. Vagy ez nem nekünk, hanem a világnak szól?
Bosszút esküszik. Engem néz.
Mindenki komor a metrón, csak mi nevetgélünk a mellettem ülő nőkkel. Én zavaromban egy kicsit jobban mosolygok, mint azt az átlaghangulat indokolja. Nem szeretem, ha néznek. Egy kicsit más leszek tőle. Heisenberg pszichológus is volt? Ez nem a Hawthorn hatás, az is biztos.
A szexre gondolok. Arra is, hogy gyengéd. És hogy jó az illata. Biztonságillata van.
Feláll, de nem látom jól, előttem áll valaki. Leszáll. Utána szeretnék nézni, de tömeg van.
Utána szeretnék menni.
Ismerem valahonnan.

Kitekintés

2011-12-17T11:37:00.002+01:00

Tekintettel arra, hogy a következő film, amiről itt írni fogok, súlyos dilemmák elé állított, ellensúlyként idelinkelem, amit viszont nagyon szerettem, és szerintem még sokáig fogok is. Nagy öröm egyébként, hogy egy közös blogba írhatok, és kíváncsian várom, milyen is lesz ezt így heten-nyolcan együtt elkövetni hétről-hétre.
Az Oly sokáig szerettelek című francia filmről Vera Woon írt. És a szívemből szólt. :)
KATT

Mesék Sáros gazdáról 3.

2011-12-17T06:27:00.000+01:00

Három évbe tellett, amíg elkészült Viola és Sáros gazda háza a falu szélén. Addigra a falusiak is megszerették a fiatalokat, Viola segítőkészségét és Sáros gazda kedves, de szótlanul furcsa természetét.
Viola a kerttel foglalatoskodott, zöldséget és gyógynövényeket termelt, amit senki rászorulótól nem sajnált. Olyannyira, hogy a falusi asszonyok egy idő után szinte mind átszoktak Viola gyógyteáira, a falusi patikus meg egy borongós őszi délutánon összecsomagolt, és visszaköltözött a városba.
Sáros gazda, ahogyan azt fent északon is tette, kora tavasztól késő őszig járta a határt, vigyázta a termést, és bámulta az eget. Csak egyetlen szokásán változtatott, télen, amikor a határban nem akadt munka, néznivaló is kevés, egy hónapban egyszer meghívta magukhoz a falu gazdálkodóit. Azokon a szombatokon Viola hatalmas kondérban babgulyást főzött, az egy kenyér helyett hármat sütött, a vendégek érkezése után pedig csendben leült a kályha mellé varrogatni.
Aki még emlékszik, azt mondja, tulajdonképpen semmi különös nem történt ilyenkor, beszélgettek, ettek, ittak, hallgattak, már ahogyan ez férfiaknál szokás. Egyszer, még a második nagy földrengés utáni évben esett meg, hogy ketten összevitatkoztak egymással egy ilyen estén. Akkor Sáros gazda, aki a sarokban pipázott, felállt, és csak annyit mondott, hogy aki képes a barátaival vitatkozni egy semmiség miatt, annak az égiek a fele termését biztosan elsorvasztják a következő évben, már csak azért is, hogy megtanulja, az ember csak a barátaira és Istenre számíthat, ha bajba kerül. Na akkor erre az a nagyszájú István úgy elhallgatott, hogy két hétig még otthon sem mert megszólalni.
Minden nagyon rendben ment. A földek évről évre jobban teremtek, és sehol a környéken nem ellettek annyit az állatok, mint ebben a faluban. Senkinek fel nem tűnt eleinte, Világszép Viola mosolyába hogyan keveredik hónapról-hónapra mindig egy kicsivel több szomorúság. Csak az ötödik év végén ütött szöget a falusi asszonyok fejében, hogy Világszép Violának vajon miért nem született még egyetlen gyermeke sem. Értetlenkedtek, csóválták a fejüket, vonogatták a vállukat, míg aztán egy tavaszi reggelen egyikük félve megkérdezte, vajon segít-e Sáros gazda és Viola kellőképpen az Istennek abban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket. Viola erre nem szólt semmit, de elfutotta a könny a szemét, és beszaladt a házba ránézni a levesre.
Többet a gyerekkel kapcsolatban senki nem mert kérdezni tőlük, éppen elég volt, hogy azon a nyáron annyit esett, hogy a fél búza kirohadt a határban.
Kilenc esztendeje élt már Sáros gazda és az ő Világszép Violája délen, amikor egy októberi estén ismét beállított András nagynénje. Csak annyit mondott, a gyerekek miatt jött, és marad egy darabig. A fiatalok nem tudtak hova lenni a nagy csodálkozástól, de való igaz, hogy következő aratásra csakugyan megszülettek az aprócska aranyhajú hármasikrek. A két fiú, meg a kislány.

Három az egyben (úti beszámoló bátraknak)

2011-12-16T05:00:00.000+01:00

A cím szerintem azért is teljesen jogos, mert ha mi elindulunk hármasban, akkor általában úgy pezsgünk, mint TSB kávépora a kékvirágos bögrében.
Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.

A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.

Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.

Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)

Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot. (Ábrándos hmm.)

Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.

Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.

Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.

Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.

A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.

Most megint itthon vagyunk.

Semmi

2011-12-14T11:33:00.003+01:00

Isten áldása egy hét közbeni szabadnap. A sok nullvektoros nap után már tényleg az is tök mindegy, hova megyünk, csak egy kicsit el innen. Nem érdekel, hogy ki és mit fog csinálni holnap az óráimon, sőt, rosszabbat mondok, az sem zavar, ha nem látok semmi értelmeset Budapesten, mert arra is lusta voltam, hogy utánanézzek, van-e valami program a forraltboron kívül.

Na jó, az is van még, hogy olvasom Eduardo Galeanot és nem értem. Amikor az Ölelések könyvében voltam nyakig, úgy éreztem, ebbe a fickóba elég ingridbergmanosan bele tudnék szeretni. Most meg olvasom a ~~Dél~~Latin-Amerika nyitott ereit, és fel nem foghatom, hogy ez ugyanaz a pali. De elolvasom most már, ha bele is döglöm. Arról viszont letettem, hogy szerelmes, rajongó leveleket írjak neki.

Mintha

2011-12-14T05:52:00.001+01:00

Mintha szeretnél.

Adventus 2.

2011-12-13T05:47:00.000+01:00

Bori karácsonyi rajza

Nem is tudom. Talán az eső miatt van az, hogy most kicsit kevésbé érzem az örömet. Vagy a néha elém bukkanó nemzeti téboly miatt.
Nyűgös is vagyok, már nem akarok dolgozni Karácsony előtt, szánnám magam a készülődésre. Napok óta hímzek, vasárnap voltunk bastlizni is a Nagytesónál (Bori is így hívja, pedig aztán neki nem nagytesója, mondjuk nekem sem...), azóta meg csak próbálom utolérni magam a listámon, de már tudom ilyen kisstibisen énekelni magamnak, hogy sehol se talállak téged, édesem.
Tegnap konkréten itthon hagytam a határidőnaplóm, szóval vakrepülés volt. Már csak este láttam, hogy ma témazárót íratok. Marha jó. Majd méghajnalabban leszek kénytelen bemenni, pedig a nulladik órákat amúgy sem állhatom. Aki ezt kitalálta, annak a pokol legsötétebb bugyraiban kellene főni az idők végezetéig.
De jól van, még ma, meg holnap, aztán csütörtökön továbbképzés Budapesten TSB-vel meg Mihállyal. Végre lesz időnk beszélgetni. Egy nap karácsony.
Valahogyan jobban be kellene tudni osztani az időt, vagy a fene tudja, szaporodnak a tennivalók állandóan, tennivalószex vagy inkább promiszkuitás.
Egyébként a Karácsonnyal nincs baj más, csak az, mint a mikulásozással, hogy túl sok helyen van kötelező ünneplése, ebben meg elforgácsolódik az ember ideje, aztán a karácsonyfából karácsonyi fogpiszkáló lesz. Iskolai karácsony 1,2,3, tantestületi karácsony, cserkészkarácsony, hangversenykarácsony, jógakarácsony (sic!), tényleg már mire eljön Jézus, el is fárad bele.
Nekem két karácsonyozás elég. A többi időben erre a kettőre szeretnék készülődni.
Például ilyen gyönyörű képeslapokat írni azoknak, akik távol vannak tőlem.

Az örömről

2011-12-12T05:04:00.001+01:00

Van olyan is, hogy csendes, meg hogy kialvatlan. Néha még egy kicsit türelmetlen is van. De azért legtöbbször mégiscsak ösztönös. A meleg vér, ahogyan szétfut a hajszálerekben az ujjvégekig.
Lehet, hogy túl gyakran örülök, de ez jót tesz a vérkeringésemnek.

képírás - ezt is...

2011-12-11T20:27:00.001+01:00

Az arc nem a tiéd,
Csak hordod valakiét.
A szemed fénye
Lopott fényszilánk.

Arcunkon az idő
Saját képét hívja elő
És az angyalok
végül nem ismernek ránk.

Állva

2011-12-11T18:42:00.001+01:00

Hogy állva érjen a halál. Flóra ezt mondta.

Ma fekve érte a halál egy ismerősöm édesanyját. Évek óta feküdt már. Megfeküdt így értem.
Mesterséges mennyországokat keresett. Hogy mit talált, én nem tudom.
Most azon őrlődik a család, ki kit nem szeretett eléggé. Hát kár. Mert ez az öröm vasárnapja.
Szeretni kell szerintem. Ez az egyetlen fegyver a sötétség ellen. Erről írtam ma reggel, de majd csak jövő héten lehet olvasni egy másik oldalon.

Emléksor

2011-12-10T05:28:00.001+01:00

Az életet bámulni folyton, mint egy menyasszony.

(Nem értem. Ha jön a karácsony, valahogy mindig Te jutsz eszembe elsőnek, Dezső.)

Hír - érték

2011-12-09T05:35:00.001+01:00

Nem fogok hosszasan káromkodni, bár tényleg lehetne. Csak esem egyik ámulatból a másikba.
Néha, mondjuk havonta egyszer, valamelyik gyermek bekapcsolva felejti a tévét, és esetleg valaki merő véletlenségből átkapcsolja a készüléket a királyi csatornára híradóidőben. Ha nem vagyok résen, már ömlik is a hír.
Persze nem olyan hír, amire gondolnék, hanem hát hogy is hívjam, egyfajta népmesei road-show live. Múltkor éppen a Kékfény különkiadása volt műsoron. Nem kérdezem meg miért, ez kell a népnek. Ha kenyér nincs, legalább a cirkusz.
Nincs ezzel baj, harsogjanak csak a címlapokon a huszadrangú, értelmetlen hírek. Nekem nem fáj, higgye, aki akarja, hogy ennek bármi jelentősége van a füstön kívül.
Szerintem másnak van hírértéke. Tegnap forraltboroztunk a fiatalokkal. Húsz-huszonegy évesek. Fiatalok, tenni akarnak, családot akarnak, élni akarnak. Többségük nem itt, mert nem talál állást, nem lát semmiféle lehetőséget maga előtt.
A fiatalabb generáció mindig megbünteti az idősebbet. Minden hibáért meg kell fizetni. Ostoba, aki ezt nem tudja.

Bergson, Heidegger, meg a belga sci-fi

2011-12-08T05:24:00.001+01:00

Hogy mennyire kedvelik mondjuk a belga rendezők Heideggert vagy éppen Bergsont úgy általában, nem tudom. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy Jaco van Dormaelt életének egy bizonyos szakaszában kifejezetten foglalkoztatták a lét és az idő összefüggésének kérdései. Hogy aztán ebből miért következett, hogy emiatt rendezzen egy 140 perces mit is? Romantikus-filozofikus-sci-fit mondjuk? Nem tudom.
A film egyébként kifejezetten érdekesen indul, kiválóak a díszletek, az alapötlet pedig jó: a különböző döntések által generált életek párhuzamosan futnak a világmindenség tágulásának utolsó pillanatáig, majd az idő, és az életek ezen a ponton túl megindulnak az ellenkező irányba. Filozófiai értekezés témájának kiváló, filmötletnek sem biztos, hogy rossz, csak ... Az van, egy filozófiai értekezést az ember letehet fél óra után, hogy gondolkodni tudjon az olvasottakon, de egy több, mint két órás filmet egyben szokás végignézni ugyebár.
Mit is mondjak? Súlyosan nem bántam meg, hogy megnéztem a belga rendező Mr. Nobody című filmjét, mert szépen fényképezett, látványos film, sok jó zenével, de egyszer elég is volt. A szereplők kiválasztása érdekes, Jared Leto játsza Mr. Nemo Nobody szerepét (úgyhogy a Jared Leto rajongók örülhetnek, gyakran és hosszan fényképezik a filmben Leto tengerkék, merev tekintetét), Diane Kruger, a Nemzet aranyának szőke üdvöskéje játssza Anát, az egyik szerelmet, a kiváló és tehetséges Sarah Polley (Váratlan utazás) a másikat, és a személyes kedvenc, Rhys Ifans walesi színész (a Sztárom a párom fantasztikus lakótársa) színesíti még a palettát Nemo apjának szerepében. A tizenhat éves Nemot alakító Toby Regbo nevét azért még mindenképpen kiemelném, mert szerintem, kövezzetek meg, Letonál egy klasszissal jobban játszik.
A film tulajdonképpen science fictionbe oltott lételmélet, játék az idővel és a világmindenséggel. A választások által generált lehetséges utak filozófiáját kutató film. Vasaláshoz nem ajánlom feltétlen, esetleg ha egy hotel össze paplanhuzatát ránk bízzák, akkor praktikus. Talán, ha valaki majd egyszer emberi időre vágja, izgalmasabb lesz, de hogy ezt nem a rendező fogja megtenni, abban szinte biztos vagyok. Túl kedves gyermek ez neki.
Annak ajánlom, aki sok mindent elnéz egy szépen fényképezett filmnek, még azt is, hogy itt-ott tömény unalomba vagy értelmetlen képsorokba fullad. Nagy filmnek sajnos kicsi, mert a rendezőnek nem volt önuralma, könnyű filmecskének meg nehéz. A lét újabb rejtélye.

Ha kell egy kis szeretet

2011-12-07T15:55:00.001+01:00

Az rendben is van.

Kicsikét bolondok. De szerethetően.

Történetekről

2011-12-07T09:02:00.001+01:00

Arról beszéltünk múltkor, szép történeteket szeretnénk olvasni. Nem stílustanulmányt akarunk, nem szómágiát, nem valami fantasztikusan új írói eszközöket, csak egy történetet, ami magával ragad. Mert olyan mostanában alig íródik.
Most arra várok, hogy karácsonyra történetet kapjak, és ígéretem már van.
Kivárom.

Tényleg mindegy

2011-12-06T05:18:00.001+01:00

Teljesen mindegy, mit mondanak valakiről az emberek. Legalábbis ezt mondja Hank Quinlan kapitány halálára reflektálva Orson Welles 1957-es filmjének végén Marlene Ditriech. És Marlene Dietrichnek általában igaza van.
Azért is örülök ennek a mi kis filmklubunknak, mert egyre inkább úgy érzem, olyan filmeket fogok látni, amiket magamtól aligha néznék meg. Mint például ezt a meglehetősen furcsa filmet. Meg amúgy sem vagyok egy Orson Welles rajongó, bevallom, ha jól emlékszem, nekem az Aranypolgár sem volt valami nagy kedvencem.
Állítólag minden Welles film a bűn, a bűnhődés és a büntethetőség problémáját járja körül. Én ezt elhiszem Lacinak, tekintettel arra, hogy filmügyekben roppant megbízható ember. Nincs ez másképpen A gonosz érintése című filmben sem, aminek nem túl bonyolult alaptörténete egy büntetést minden áron kiharcoló, ám eközben hamis bizonyítékokkal operáló, gyilkossá váló rendőr és egy munkamániás filantróp ügyész kettősének nyomozását mutatja be. A rendőrkapitány szerepében a már akkoriban hatalmasra hízott Wellest láthatjuk, az ügyészében pedig a mexikóira maszkírozott fiatal Charlton Hestont.
A film alapkérdése talán valóban az, milyen eszközök engedhetőek meg a bűnösök leleplezésében, illetve hibázunk-e, ha nem tartjuk be a törvényt a törvénytelenségek felszámolása érdekében. Nehéz kérdések. Én mindenképpen a törvényesség betartása mellett szavaznék, de azt hiszem, erre is azt mondaná a fent említett színésznő, hogy mindegy. De hadd vigasztaljam magam azzal, amit Orson Welles mondott: 'Inkább járjon szabadon egy (?) gyilkos, mintsem egy ártatlan embert bebörtönözzenek.'

Amiért ezt a filmet érdemes megnézni, az azt hiszem, mégsem a történet, hanem a rendezés, és a fényképezés. Hihetetlen alakokat látunk, szinte a végletekig karikírozott, elmaszkolt figurákat, fantasztikus tablószerű képekbe állítva. A film képi világa, a fényképezés mestermunka. Ezért érdemes megnézni.
Mielőtt rászánjuk magunkat a mozizásra, azért több dolgot is érdemes tudni. Az egyik az, hogy ennek a filmnek elég sok változata létezik, mert már az elején össze-vissza vágták. Bemutatásakor nagyon nagyott bukott, és attól tartok, ma sem lenne igazán népszerű darab a mozikban. Rengeteg olyasmi van benne, ami, enyhén szólva is, messze van a politically correct látásmódtól.
Ha úgy döntünk, mégis kíváncsiak vagyunk rá, nézzük a rendező elképzeléseit leginkább figyelembe vevő vágást, az a nagyjából 108 perces változat. (Welles memorandumban kérte a stúdiót, hogy vágják újra a filmet az elképzelési szerinte, amire már csak halála után került sor a kilencvenes évek vége felé.) Hogy a port.hu ismertetőjét nem ez alapján a vágás alapján írták, az is biztos, de ez ne vegye el a kedvünket.
Annak ajánlom a filmet, aki bírja, hogy fricskát nyomnak az orrára, nincs ellenére a film-noir, és örömét leli a nagyszerűen megkomponált fekete-fehér képekben.
Orson Welles a film fenegyerekeként jött, és úgy is ment, mondta a filmes szakemberünk. Azt hiszem, igaza van. Bár ez is mindegy.

Fantázia

2011-12-04T20:04:00.001+01:00

Azt képzelem, mostantól mindenki békén hagy, megtanulok nemet mondani kérésekre, és hetente több alkalommal is időt tudok szánni önmagamra, meg az én fontos dolgaimra is.
Tök jó a képzelőerőm.